Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: A logika félprofil nézete
okozat láncolattá fűzi, lángolóvá és szinte tévedhetetlenné teszi az agyat, amikor az absztrahál, szintetizál, és hasonló varázslatokat produkál. Csakhogy!... Van, amit a logika sem tud. Az esetek jó részében, az ok-okozati láncolaton nem képes megtalálni az első kiváltó okot, de számos esetben adós marad az okozattal is. Úgy működik, mint a matematika, mert az sem tudja kiszámolni az „l”-et, csak elfogadja. Bármely matematikai képlet és számolás alapja a kezdeti lépés elfogadása. Ha megváltoztatjuk a számrendszert, minden adat módosul. A logika tehát egy olyan lánc, melynek egyik végén sincs semmi. A lánc hihetetlenül erős, széttéphetetlennek imponál, de nem rögzít semmit. A logika többnyire a statisztikai sokaságot kedveli, s az egyedi dolgokkal nem tud mit kezdeni. Szívesen utazgat az időtérképeken, a percek és évek útvonalán, rendszerint naptárra és képletekre, sémákra, tolira és papírra van szüksége. A pillanattal azonban megint nem tud mit kezdeni. Az élet meghatározó jelenségei nem naptárhoz kötődnek, hanem időtlenek (jelen idejűek, plasztikusabban pillanatszerűek, illetőleg szingularitások) és a dolgokat egyáltalán nem érdekli sem a naptár, sem a logika, sem a törvény, csakis egyetlen tényező érdekes számukra: a kronológia. A logika azt fejezi ki, hogy az ember milyennek szeretné látni, illetőleg milyenné szeretné termi a világot. A világot pedig csak saját maga érdekli és csakis a történés pillanatában. A logika mindig tudni akar, következetesen és kíméletlenül tudni, és jól el is tudja hitetni magáról, hogy ő adja a dolgok értelmét. Pedig elég nyilvánvalónak tűnik, hogy számos helyen nincs élettere, ilyen a szerelem, gyász, barátság és a filozófiai megismerés is. Van egy különös dolog, amellyel a logika szintén nem tud mit kezdeni, ez a dolog nem más, mint a sejtés. Nem tud megsejteni semmi! Pedig a filozófiai ismeretelmélet alapja nem a tudás (ami mindig egy történelmi kategória: az adott történelmi kor tudománya fejlettségi szintjének a függvénye), hanem a megsejtés, a rátalálás és a meglátás. Új ismeretet a felsorolt három tényező biztosít (igazságtartalomról most nem beszélek), a logika mindössze csinosítja, öltözteti, díszíti és lampionokkal akasztgatja tele az ismeretelméletet. A logika legfeljebb alkalmazott, de semmiképp sem kutató vagy kreatív gnoszeológia. A legfontosabb alkalmazási területe ott van, ahol „tól-ig” kategóriák között kell eligazodnia, azaz zárt rendszerben, e téren elévülhetetlen érdemei vannak. Az előadói és irodalmi retorikának megint csak nélkülözhetetlen szövetségese. Ha a kutató elme el kívánja hagyni a „tól-ig” rendszert, a mókuskereket, akkor el kell hagynia a logika zárt rendszerét is. Gnoszeológia nyitott rendszere sosem hozható egy nevezőre a logika zárt rendszerével. Ezért is kerülget a sírógörcs olyankor, ha a logikus elme cáfolja és bírálja a látó és sejtő agyat. Az ilyen jelenség eklatáns példája a süketek párbeszédének. A logikáról összegzésképpen az a véleményem, hogy jó ott, ahol szükség van rá, de ne higgye magáról, és más se, hogy mindenütt és minden körülmények között szükség van rá. A magam részéről igényt tartok a megsejtés jogára! Ez utóbbi mondatomat fenyegetésnek szántam, de sajnos attól tartok, senkit sem sikerült megrettentenem vele. Új Hevesi Napló 99
