Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Hubai Gruber Miklós: Szolgálat
- Ki kell mennetek Szilvásváradra, egy negyvenéves férfi már nyakára kötötte a kötelet. Kinn ül valahol egy fa tetején. Begyógyszerezte magát, ki kell érnetek, mielőtt az hatni kezd! - A budapesti kolléga még egy rádiótelefon hívószámát is mellékelte, a többit meg rábízta az egriekre: cselekedjenek saját belátásuk szerint, de minél gyorsabban! Kereszti Vilmos törzsőrmester, Czipók járőrtársa már a telefoncsörgés végét sem várta ki. Másfél éve szolgálnak együtt, másfél éve, hogy szemük villanásából értik egymást. A törzsőrmester már csak futólépésben igazított egyet a szerelvényén, s mire gondolatnyi idő eltelt, már járó motorral várta barátját és szolgálati felettesét az udvaron. Bekapcsolta a kék lámpát, s készen állt, hogy a hangjelzést is elindítsa, amint arra szükség lesz. Márpedig, ha jó az előérzete, nagy szükség lesz rá. Czipók László mindezenközben már a nekikeseredett embert hívta. Ki kell belőle húznia bármi áron, hol akarja eldobni magától az életet. Nagy terület az a Szalajka, ha meg beleszámítja az oldalvölgyeket, hát akkor a gombostűt is kereshetné ilyen erővel, amit szénakazalban rejtette el előle valaki. Vedd már fel, öreg, vedd már fel! Nagy nehezen kattant csak igent a készülék. A rendőrzászlós olyan közönnyel indított, ahogyan az csak lehetséges volt. Mint akit a világon semmi sem érdekel. Hagyjanak neki békét, végén jár a szolgálatnak, épp csak azért telefonál, mert parancsba kapta, ő ugyan nem helyesli, de ha az úr úgy akaija, ám fel is kötheti magát. Az biztos, hogy ronda egy dolog, ha a hollók vájják ki az ember szemét. Márpedig egy erdőben végrehajtott öngyilkosságnak csakis ez lehet a vége. Nincs ott valami épület a közelben? Volt. A kisvasút-végi nyilvános vécé. Arról, hogy ő maga Szilvásváradon született, ott él ma is a családjával, s ismeri a környéket, mint saját tenyerét sem különben, már kifejezetten hallgatott az ügyeletvezető. Kezébe nyomta hát a kagylót az őt felváltó kollégának, ő maga meg hármasával szedte a lépcsőket, a kapitányságvezetőt is majd’ fellökte rohamában. Csak néztek utána... Kereszti Vilmos úgy indította a Ford Escortot, ahogy nagyapjától látta valamikor a lovait biztatni. Beszélt hozzá, kérlelte, jó szavakkal serkentette, a nem mindennapit hogy kihozhassa belőle. Megértette-e aztán ténylegesen is ez a csupavas gép, vagy csak a törzsőrmester belső hite látta így, de szinte vágta maga előtt az utat az autó, s gyűrte, egyre csak gyűrte magába teli szájjal a kilométereket, csoda, hogy torkán nem akadtak a nagy falatok. A két rendőr nemigen szólt. Keresztit lekötötte a vezetés, Czipók meg a gondolataiba süppedt. Átélt ő már nem egy tragédiát. Volt már a kezén apagyilkos fiú, s olyat is látott már, hogy saját anyja szúrta szíven a gyermekét. Gyerek volt még, alig kisiskolás, mikor felakasztotta magát a szomszédék nagyfia. Ez az ember most negyven. Alig fiatalabb nála. Nős, családos, mint ő. Jézusom, az a gyerek! A falu főutcáján, ahol keresztülszáguldott vijjogó dudájával a rendőrautó, az utolsó pillanatban rántotta el nagyanyja a hirtelen kiugró gyereket. Akkora pofont lekevert neki, hogy még Czipók is megsajnálta, ahogy hátrafordultában megleste őket a villany fénye mellett. A Ford meg csak kapkodta közben a lábát, szinte úszott már a levegőben. Ha hatni kezd a gyógyszer, ha incselkedni kezd a könnyű álom azzal a szerencsétlennel ott a fa tetején, oda a száguldás értelme, nem lesz menekvés. Nyakában a kötelével leesik, ők meg már csak a halál beálltát vehetik majd a jegyzőkönyvbe. Odaérkeznek-e időben? Istenem, Teremtőm, most légy velünk, Jézus Krisztus! 52 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
