Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: Fényűző életet élek
c7íaló ‘'Béla Káló Béla beszélgetése Fecske Csabával Én közel negyedszázada élek már a kiesnek titulált Bódva-völgyében, de itt még az embereknek a szaga is más, mint mondjuk a Dunántúlon. Ha felszállsz, mondjuk, a tornanádaskai vonatra, akkor máris külön világban érzed magad. S ez nem más, mint a szegénység szaga. Te, mint echte szögligeti, miként vetted tudomásul, mikor Fecske úr lettél, a lírikus Miskolcon? Ami meg csak kissé snassz sznobéknak, hiszen egy igazi alkotónak a fővárosban illik élnie. Kétségtelen, a Dunántúl szerencsésebb adottságokkal bíró tája az országnak, mint a miénk. Kelet az elmaradottság, a szegénység szinonimája, a Dunántúl - Pannónia - a Nyugat a maga kedvezőbb természeti és kulturális adottságaival és hagyományaival. Tapasztalom a szegénységet - ha nem is a saját bőrömön - nyomasztóan jelen van úgy Miskolcon, Ózdon, mint a Bódva-völgyében, a Cserehát elnéptelenedő kis falvaiban. Szülőföldemen gyenge minőségű a talaj, az emberi veríték szinte hiábavaló áldozat, a föld nem adja meg a megélhetés lehetőségét. A bányákat bezárták. A kohászat elhalásával rengeteg munkahely odalett, a munka nélkül maradt kezek tulajdonosai lelkileg erodálódnak, egy idő után már akkor sem kapnak a szerszám után, amikor mód adódna erre. Ebben az országrészben sok a képzettség nélküli, iskolázatlan roma származású ember, akiknek az életformájától idegen a földművelés, a kötöttségekkel járó foglalkozás. A cigányság régi mesterségei — kosárfonás, teknőváj ás, vályogvetés, lókupeckedés, kovács - a társadalmi változások következtében megszűntek. A kohászat is sok roma kezét szabadjára eresztette. A hiányzó jövedelmeket csurran-cseppen alapon állam bácsi holdsarlóvá görbült tehene pótolja. Sokszor hazamegyek Szögligetre, tudom, mert tapasztalom, hogy szorgalmas, jóravaló földijeim nagy része rokkantnyugdíjas vagy munkanélküli, segélyen, jövedelempótlón él, mondjuk úgy, tengődik. Reménytelenségükben a kocsmában töltik ráérő idejüket. Ráérő idő, fölösleges idő: fölösleges, hiábavaló élet. Szívszorító látni a szomorú szemű, tétlen kezű, mohosodó agyú embereket. Gyerekkoromban, a hatvanas évek elején szülőfalum még több mint kétezer lelket számlált, azóta a népesség apad, ami elsősorban a munkalehetőség hiányával, a megélhetési nehézségekkel magyarázható. Sajnos ma már a 900 főt sem éri el a falu létszáma. Többen halnak meg, mint amennyien születnek, és sokan városba, jövőt ígérő helyre költöznek. Mi még 24-en végeztük a nyolcadikat 1963-ban, most csaknem ennyi az iskolások összlétszáma. Ha így megy tovább, hamarosan be kell zárni az iskolát. Iskola nélkül pedig egy falu halálra van ítélve. Iskola, templom, kocsma nélkül nem lehet meg egy falu. A régen gondosan megművelt földek most nagyrészt megmüveletlenek, gaz burjánzik, amerre a szem ellát. A kárpótlás révén édesapám is visszakapott párhektámyi földecskét, de nem tud vele mit kezdeni. Nekünk, a gyerekeinek nem kell, ő öreg már, nem tudja megművelni, bérbe adni, eladni szintén nem, a föld itt még ingyen sem kell, nem adja vissza azt, amit az ember belefektet. Édesapámra kiróttak ötvenezer forint büntetést, mert nem műveli a földet, amely az aggtelki természetvédelmi terület része, csak a parlagfű terem benne. Amiért annyit küszködött, ami után lábát térdig koptatva járt a kárpótlási hivatalba, a föld csak bosszúságot és gondot okoz neki öreg napjaiban. Őseink bizonyára Új Hevesi Napló 59
