Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló 1996-97

Ilyen a korszak, melyben élünk. Az emberek számára ezt tudja nyújtani. De nem azért, mert másat, szebbet, méltóbbat nem nyújthat ó, nem! Egyszerűen azért, mert nem is kíván másat adni. Ma már ott tartunk, hogy az állam mindenünktől megfoszt bennünket, de cserébe még egy kicsinyke életteret se akar hagyni nekünk. Ez a korszak is csak a silány kisebbség terrorisztikus uralmáról szól a békés természetű, jámbor és hallgatag többség fölött. Ergo lázadni kell. Ki kell végre mondania valakinek, hogy mindez nincs jól. Mi, írók független természetű emberek vagyunk. Taszít a túlzott kötöttség, akár fizikai, akár lelki béklyókról van szó. Ez nem feltétlenül jelent kicsapongásokat, bár voltak irodalmunk nagyjai között bőven olyanok, akik nem vetették meg az ellenkező nemet... Én lélekben élem meg a csapodárságaimat. Most ne gondoljon senki rosszra. Mindössze annyiról van szó, hogy a hőseimmel igyekszem teljesen azonosulni, amíg írom őket. Nemcsak a szavaikat akarom a lelkem mélyéről tudni, és nemcsak a tetteiket és azok súlyát akarom teljesen átérezni. Pontosan tisztában akarok lenni a khármájukkal is. Egy figura csak akkor lehet hiteles igazán, ha minden az ún. „sorsvonala mentén” történik, azaz minden szava és tette arról árulkodik, hogy ő a sorsát vállalja és teljesíti be azzal, aminek a megtörténtét előidézi. Akció és dikció teljes egységben kell hogy létezzenek. Mikor a tettek khármikusak, a dráma olyan mélységekkel telik meg, mint az antik tragédiák világa. Elvégre ettől dráma. (1996. november 19.)

A szerkesztés nyilván később egyszerű rutinná válik majd, de most még nagyobb erőbedobással kell csinálni, hogy közelebb kerüljünk a sikerhez. Debütálni soha nem könnyű, semmilyen műfajban. Ezen túlesünk a jövő héten, akkor kicsit fellélegzünk, majd nekilátunk valami más egyébnek. Az én életem folyton csak ebből áll: lezavarok szélsebesen valami munkát, és mindig sietve, mert a következő mindig hamarosan követi az előbbit. Van, aki nem érti a sietségemet vagy a nyugtalanságomat, pedig mindössze ennyi oka van. Nekem nem adatott meg a békés dagonyázás kényelme. Komfort nélküli életemet végig valami fapados fülkében vonatozom végig. Ha valaha lesz benne valami kényelmes dolog is, el se fogom hinni, hogy ez engem ért. Nekem a mások oblomovizmusát is rossz végignéznem. Pedig eléggé divatba jött az oroszok óta Magyarországon is.

Hirtelen jött gondolat. Lehet, hogy a magyar férfiak azért fajzottak el az elmúlt fél évszázad alatt, mert az oroszok satnya ideáljai uralták a terepet? Ez nyomta volna rá ügy a bélyegét az egész magyar társadalomra? Nem felelősséghárítás ez a részemről, mikor az önkéntelenül jövő kérdéseket felteszem, egyáltalán nem. Egyszerű oknyomozás az, amit folytatok. Senki nem bújhat ki a felelősség alól azért, amit félelemből vagy lustaságból nem tett meg, én sem. Az oblomovizmus egyfajta lelki impotencia, a lélek teljes hitetlensége önmagában, tehát Istenben is. Nem tenni annyi, mint nem lenni jelen abban a tér- és idődimenzióban, amelyet nekünk rendeltek, és amelyet földre érkezésünk előtt igenis felvállaltunk. Lehet össze-vissza hazudozni, hogy bennünket meg se kérdeztek, akarunk-e lenni vagy sem, de nincsen értelme. Isten nem kegyetlen és főként nem szadista, hogy a saját szórakozására kínozzon bennünket.

A vallás támasza nélkül talán nincsen elég erő az emberekben, hogy a szenvedéseikről beismerjék, hogy ők kérték, ők vállalták, hogy ezáltal a lelkűk érlelődjön, tökéletesedjen. De ha tudatossági szintben elérik azt a fokozatot, mely az öntudatlanul létező, lézengő lényekkel ellentétben egy magasabb rangot jelent, akkor valahogyan megvilágosodnak. Ezt természetesen nem kell afféle magasztos, földi ember számára fel nem fogható dolognak tartani. Hétköznapi csodák azok, amikor valakiben tudatosul a földi szerepe, és valami kézzel fogható, látható fény rávilágít arra az addig homályos területre, melyet korábban nem értett. „Értem, Uram és felvállalom.” - így hangzik szavakkal a

40

XI. évfolyam 11. szám-2001. november