Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLI.
métert, mert ott is van bejárás. Bár nekem mindegy, ahogyan akarod, maradhatok én is itt - vázolja fel az elképzelését Gáspár.- Jól van, tudom, hiszen miden vadászatunkkor eljátsszuk ezt. Te vagy az idősebb vadász, téged illet a választás lehetősége. Ha azt mondtad először, hogy én maradjak itt, akkor itt maradok. Egyébként is mindig az első gondolat a legjobb. Inkább abban állapodjunk meg, hogy hány óráig maradunk.- Tartsunk ki legalább tíz óráig. Hátha valami öreg kan is idevetődik addig. Amikor elindulok, majd idevillantok a lámpával. Egy kalappal kívánok neked, aztán ne félj nagyon itt a sötétben, nem megyek messzire. Ha pedig nagyon megrémülnél valamitől, csak kiáltsál! - viccelődik a jó barát, de arca mosolytalanul marad, s úgy tesz, mintha életükben először vadásznának sötétben, majd így folytatja - Nehogy azt csináld te is, mint tavalyelőtt Sanyika, mert az a szép Pannid még véletlenségből özvegy marad! - búcsúzna pajkosan Gáspár, de Pista marasztalja.- Hogy jön már megint ide Panni? Különösen Sanyikához? Olyanokat tudsz te mondani, hogy a hangom is eláll. Ne siess már, a Nap még le sem bukott, van még időnk, meséld hát el ezt a Sanyikásat is, mert nagyon szeretem hallgatni az előadásodat. Arról már nem is szólva, hogy az asszonyt se szeretném itt hagyni. Már csak miattad se, vén lókötő, fene azt a huncut fejed, no meg hát pörköltből sem ettem még eleget. Mondjad már! Mi volt azzal a Sanyikéval?- Nem kell nekem a te Pannid! Vén Otelló! Már csak a barátságunk miatt se! - aztán egy leheletnyi csend után némi elbizonytalanodással a hangjában, de természetesen csak a humor kedvéért hozzáteszi - Habár, ahogy így utánagondolok, egy olyan szép özvegyasszony? Nem is tudom, Talán mégis! de ekkor már kibuggyan belőle a nevetés, mert István barátjának arcán ismét megjelent az őáltala már jól ismert, sokszor látott, merev bambaság, amiről nem igazán lehetett eldönteni, hogy ijedtség, harag, értetlenség vagy csak a féltékenység ült ki az ábrázatára. Nagy valószínűséggel az utóbbi.- Hagyjad már az én asszonyomat, fene a bőröd! Inkább Sanyikát meséld, hogy mit művelt már megint! - vágja oda Pista, az indulattól kissé hangosan.- Ne ordíts már, mert még a faluban is meghallják! Hát veled már viccelni se lehet? Az úgy volt, hogy Sanyika már ötödik éve járt vadászni. De nagyvadat még nem lőtt. Akkoriban Rezsővel járogatott, nagyon megértették egymást. De hát az egyik tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz. Sanyi minden évben, már áprilisban fogadkozott, hogy az idén, most már aztán végre meglövi a bakot, járta is a területet szaporán, figyelgette az őzeket, bírálgatott, válogatott. Lövéshez is jutott, de mindig hibázott. Olyan ideges volt, hogy keze-lába remegett, meg minden, de olyannyira, hogy sosem találta el azt a szegény őzet. Még ötven méterről sem. Én már megsajnáltam, s az egyik este azt mondtam neki, hogy jöjjön velem vadászni, ha akar. Akart. A bokásztói oldalba ültem. Abból járt ki egy lőhető bak, és abban állapodtunk meg, hogy ha besötétedik, ráhúzunk még egy órát, hátha a disznók is megmozdulnak. Megbeszéltük, hogy hol találkozunk, s hogy pontosan mikor. Továbbmentem a gerincen, és a túloldali völgy szélén helyezkedtem el. Három öreg vadkörtefa volt alattam, s épp akkor potyogtak róla az érett körték. Láttam alatta a disznópiszkálást, turkálást, reméltem, hogy rájönnek az este is. A lővilág elfogytáig Sanyi nem adott le lövést. Időnk bőven volt, így én tovább hallgatóztam ott a sötétben. Mert sötét volt nagyon. Emlékszem, olyan borongós, szomorú, őszi hangulat. Roppant a sűrű, hallottam, hogy disznók közelednek. A puskámat kézben tartottam, ki is biztosítottam. A közeledő hangokból úgy ítéltem meg, hogy épp a körtefa az úticéljuk. Nagyszerű, lelkendeztem boldogan, és már hallom is, hogy az egyik Új Hevesi Napló 19
