Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Losonci Miklós: Hincz Gyula szovjet hadifogságban
értékeiről. Titokban Hincz többre készült, erről hallgassuk tovább Kováts Lászlót: „Még Félegyházán szerzett Gyula szürke, de jobb papírt. Ezeket valahogy összefűzte zsebformátumra és elkezdett rejtve vázlatokat rajzolni a tábor lakóinak élő és holt alakjairól. Nem volt veszélytelen munka, az oroszok az ilyen képi dokumentumokat nem tűrték. Csak nekem mutatta meg percekre. Egyes rajzokra ma is emlékszem: Az udvari falak mellett lecsúszott, nyújtott lábakkal eldőlt, csontvázzá fagyott halottakra, élve kiszáradt szürke vázok voltak. A vázlatokkal volt kénytelen feloldani, szublimálni, szürreálissá tenni ezeket a látványokat, melyekről nem is beszéltünk. Úgy tudom, Gyulának sikerült kivinni ezeket a rajzokat - többé nem hallottak róluk”. Megjegyzem, nekem Hincz csak arról szólt, hogy légvédelmi tüzér volt, emlegette Balfot, ahol katonáskodott, de e müvekről nem beszélt, valószínű, hogy e becses dokumentumok elkallódtak. Nagy kár, mivel a szovjet lágerek magyar hadifoglyainak sanyarúságát nem örökítette meg méltó rajz, csupán Batári László doni visszavonulásról készített vázlatai maradtak fenn - azon sorozat, ahol álluk alá bajonettet szúró katonák vánszorogtak a hóban, fagyban, hogy el ne aludjanak. Valami egészen különös véletlen következményeként Hincz Gyula és társai, Kováts László is, még 1945 augusztusában szabadult — ő hamarosan meg is látogatta Pesten, Vilmos császár úti lakásán, melyről a következőkben számol be: „Gyula fiatal szőke feleségével együtt szeretettel fogadott, örvendő, jó hangulatban, ami főleg annak volt köszönhető, hogy megint dolgozhat. Az első szobában csupán egy asztal, tele festő kellékekkel és egy festőállvány volt, más semmi, kivéve egy féltucatnyi falnak fordított képet. A stafelájon készülő festmény, sötétszürke-fekete, barna és fehér foltokkal. Gyula szenvtelenül mondta, hogy ezek még nem képek, nem érdemes nézni őket. Ezek a keresett út és cél kibomló részletei, állomásai, még nem értékelhetők. (Most tanulom kifejezni, közelíteni, interpretálni azt a világot - önmagamat, -, melyet érdemes megörökíteni)”. A leírás pontos. Hincz valahány lakása a Bazilika mellett, a Szabadsághegyen, a Lehel téren az alkotó rendetlenség, a szemlélő számára a káosz áttekinthetetlenségét hordozta a továbbiakban is, Hincz így érezte jól magát. Különös ember volt, csak a műre összpontosított, a kép, az új, mindig új kép volt, lett az ő igazi, egyetlen története. Jellemző esetet ír le Kováts László. íme: „Végre kaptál valami megbízást? Gyula sugározva közölte, hogy nem, de titokzatosak a sors és szerencse útjai. (Ma reggel a feleségem kinyitja a szekrényt, s megszólal: Hiszen nekem két pár cipőm van, mikor úgyis csak egyet tudunk hordani. Azonnal eladtuk jó áron a fölös cipőt a feketepiacon, s rögtön vettünk festéket, ecseteket és három vásznat, tehát megint tudok dolgozni. S csak fogták egymás kezét, mint fiatal szerelmesek, kik valamilyen nagy, meg nem érdemelt ajándékhoz jutottak.)” Tanúsíthatom, így volt, ilyen ember, ilyen művész volt Hincz Gyula, akinek egyetlen boldogsága lett az alkotás. Semmi másra, csak a műre összpontosított. 100 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október Hincz Gyula: Kassák vers
