Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 10. szám - KÖZÉLET - Domokos Sándor: A nemzeti egység Ötvenhat legfőbb öröksége

Mire is emlékezzünk, kortársaim? Tudom, mindenki más és más képet hordoz szellemi emlékalbumában, de az a felemelő érzés, hogy TÖRTÉNELMET FORMÁLÓ ESEMÉNYEKNEK LEHETTÜNK SZEMTANÚI, AZ MINDNYÁJUNK ÉLETÉNEK KÜLÖNÖS ÉRTÉKET AD. Én csak saját emlékeimről szólhatok, és bevallom, szerencsésnek érzem magam, hogy Pesten voltam 1956 októberében. Harmincöt éves fejjel tisztán fel tudtam mérni, hogy világrengető eseménynek vagyok a szemtanúja. Október 27- én, mikor a harcok kissé elcsitultak, nekivágtam felderítő utamnak. Budáról a Széna tér közeléből indultam gyalog a Margit-hídon át, végig a Nagykörúton az Andrássy úton. Onnan a Deák tér felé vettem az utam, majd a Múzeumkert felől közelítettem meg a Bródy Sándor utcát és a Rádió épületét. Innen a Baross utcán mentem fel a Körútig, érintve a Corvin-köz és a Kilián sarkát, ahol a kiégett orosz páncélosok tetemei tanúskodtak a harc hevességéről. Innen a Boráros téri hídon keresztül a Krisztina körútig érintve a Déli Vasút érintésével a Főpostát megkerülve tértem haza. A szemmel látható tények kézzelfoghatóan bizonyították, hogy a pesti utca népe megszégyenítő sikerrel harcolt a rettegett szovjethatalom fegyveres ereje ellen.

DE MÉGSEM A KÉZZELFOGHATÓ TÉNYEK JELENTETTÉK A LEGFELEMELŐBB ÉLMÉNYT SZÁMOMRA, HANEM AZ A LÁTHATATLAN, DE MINDENKIT LENYŰGÖZŐ ÉS TISZTÁN ÉREZHETŐ LELKÜLET, MELY A NÉPET EGY EMBERKÉNT ÁTHATOTTA. A TEGNAP MÉG MEGHUNYÁSZKODÓ NÉP EGYIK PILLANATRÓL A MÁSIKRA ELFELEJTETT FÉLNI!

Láttam, amint ismeretlen emberek egymást átölelve, egymás kezét szorongatták. Láttam a karszalagos egyetemistákat a Múzeumkertben tüzelőállásban, amint mesélték, hogyan fegyverezte le a saját munkásőrségét a Vörös Csepel, és hozta nekik a fegyvert. Láttam a pillanat hevében gyermekből férfivé érett pesti srácokat a Corvin-közben. Találkoztam a féllábú frontkatonával, aki újra odaállt kezelni a páncéltörő ágyút. Láttam a szürke kistisztviselőt, amint önként jelentkezett sebesültvivőnek, és saját életét nem kímélve sietett a sebesült segítségére. A Széna téren hallottam a magyar anyát, aki enni hozott ott harcoló fiának, de mikor megtudta, hogy Szabó Bácsi harcosai zömmel vidéki ipariskolai tanulók, akkor köztük osztotta szét az ételt, mondván: „Az én fiamnak még van otthon mit enni, de ezeknek nincs!” Láttam a Nagykörút gránáttól betört kirakatai mögött az érintetlen árut heverni, és láttam a tányérokat az utcasarkon, melyben pénzt gyűjtöttek az elesettek hozzátartozóinak. A papírpénzt csak egy kavics őrizte, hogy a szél el ne fújja. Nem kellett őrség, mert a nemzet lelkiismerete őrizte azt. Találkoztam lengyel egyetemistákkal, akik magyar diáktársaikkal együtt harcoltak a rádiónál. A Széna téren találkoztam azzal a zsidó egyetemistával, aki önként jelentkezett motorbiciklis összekötőnek a Széna téri és a Déli Vasúti ellenállási gócok között.

De sehol sem láttam tömegsírokat fegyvertelen polgárok tetemeivel. Nem hallottam egyetlen vezető kommunistáról sem, akit a szabadságharcosok végeztek ki, vagy meglincseltek volna. Nem hallottunk sehol arról, hogy a szovjet katonák családtagjait a szabadságharcosok maguk előtt hajtották volna golyófogónak a szovjet tankokkal szemben. De még arról sem hallottam, hogy az ávósok családját vagy gyerekeit túszként összeszedték volna.

MERT AZ EGÉSZSÉGES MAGYAR LÉLEK IRTÓZIK A TERRORIZMUSTÓL. A SZABADSÁGHARCOSOK ÖSZTÖNÖSEN ÉREZTÉK, HOGY ILYEN TETTEL CSAK BESZENNYEZNÉK HARCUK ESZMEI TISZTASÁGÁT. EZ AZ ESZMEI NEMESSÉG VOLT AZ ÖTVENHATOS NEMZETI EGYSÉG CSODÁJA, MELYET MÉG A NOVEMBER 4. UTÁNI ORVTÁMADÁS SEM TUDOTT TANKJAIVAL ELTIPORNI.

Új Hevesi Napló

83