Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Etnikai tisztogatások
kapcsolatban is, és talán nem is alaptalanul. A trópusi betegségek vajon kívánatosak-e, hogy felüssék fejüket ott is, ahol még nincsenek jelen... ? Mikor hazát akar cserélni valaki, nem tudja felmérni, milyen érzelmi változásokat vállal fel mindezzel. Ha a magyar kultúra, történelem nagyságaira gondolunk, nem feledhetjük Rákóczi és Mikes fájdalmát, Kossuth turini remeteségét, Bartók amerikai önkéntes száműzetésének történetét. Az ő esetükben pedig nyelvi nehézség nem volt, hiszen mindnyájan művelt, több nyelven jól beszélő emberek voltak. A kivándorlás, valljuk meg, nem nyelvi kérdés, hanem komoly érzelmi-gazdasági kérdés, mely furcsa összefonódásban él és hat a szívet és hazát cserélni szándékozókban. És nem is azon múlik, hogy az illető be akar-e illeszkedni az adott környezetbe. Van egy furcsa és megmagyarázhatatlan érzés, melyet csak az tud, aki már élt hosszabb ideig külföldön. Ez nem nevezhető szimplán honvágynak. A szülőföldhöz való ragaszkodás minden ember elemi vágya, mindennapi életérzése (most természetesen nem azokra a skizofrén állapotban élőkre gondolunk, akik ugyan naponta szidalmaznak bennünket, mégis rögeszmésen ragaszkodnak épp ehhez a környezethez, azaz nincs számukra sem más hely, ahol ugyanezt büntetlenül megtehetnék). Köt a földnek azon darabkája is, ahol születtünk, ahol nevelkedtünk, és önazonosságunkat szereztük. Hiába elmaradott vagy fejletlen az a földdarabka, az onnan elszármazott mindig szeretettel fog visszagondolni rá, kötődik hozzá, és ősei jussán magáénak fogja érezni ő is. Erre nincs racionális magyarázat, ez érzelmi kérdés. Még nagyobb természeti katasztrófák (árvizek, vulkánkitörések), illetve etnikai tisztogatások sem tudják elüldözni azokat, akik szülőföldjükhöz ragaszkodnak. S hogy hogyan fogja megélni a távoli országokból elvándorolt ember a szülőföld elvesztését? Sérült lélekkel, szűnni nem akaró honvággyal, melyet leplezhet, tagadhat ugyan, de szíve mélyén ott dolgozik, míg csak él. Épp ezért lelketlenség kiemelni eredeti környezetükből azokat, akik máshonnét származnak, és eleve arra ítélni őket, hogy szülőföldjüket elveszítve gyökértelenül tengődjenek egy életen át. A demográfiai kérdést minden népnek magának kell megoldania, akár túlnépesedésről van szó, akár népességfogyatkozásról. A tatárjárás után Magyarország szinte elnéptelenedett, mégis újra benépesült. A középkori nagy járványok idején és a török hódoltság idején ugyanígy volt. Van viszont egy biztató példa, és ennek okain érdemes eltűnődni: mikor kedvező történelmi, politikai helyzet uralkodott hazánkban, a lakosság szaporodási kedve is sokkal nagyobb volt. Ha a történelmi közelmúltat, azaz az eltelt fél évszázadot tekintjük, akkor látni kell a népesség fogyásából is, mennyire „rózsás” volt a helyzet. Az újabb, felívelő demográfiai hullám arra utal, hogy a lendületesebb, fiatalosabb országvezetés jóval kedvezőbb közérzetet, általános életérzést ad az itt élőknek, mint az egyre szenilisebb (hiszen saját rémtetteire már csak emlékezni sem tudó), hajdani pártbürokrácia. Vagyis nem arra kell törekednünk, hogy bennünket lenéző, megvető, a népet leigázó és kizsákmányoló, ingyenélő réteget juttassunk ismét hatalomba, mely még etnikailag is átrajzolná a középeurópai térképet, hanem a pozitív gondolatok és a nemzetegyesitő szándék érvényesüljenek szűkebb és tágabb környezetünkben is. A mindennapos önleköpés, önmegvetés és önsajnálat helyett a permanens önbecsülés és az önmegvalósítás, azaz a felemelkedés lehetősége kell, hogy uralkodjon ismét. Úgy tűnik, egyik a másiknak nem lehet alternatívája sem a jelenkorban, sem a távoli jövőben. A szenilitás ideje lejárt. A testi-lelki-szellemi reumában szenvedő soha nem lehet versenyképes az ifjúság erejével szemben. Ennek tudomásulvétele nélkül csupán makacsul szembehelyezkedik vele, le akarja bírni, anélkül, hogy ehhez a valós ereje megvolna. Magyarország viszont vélhetően a jövőre szavaz a következő fordulóban... 80 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
