Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Magyar esztétika
egyenrangúnak ítéli a magyar szépség magaslatait a görög, római, angol, német, francia, orosz remekművek csúcsaival, komoly szolgálatot végez a rejtőző nemzeti kincsestár felfedezésében. Lukács György széptani munkássága nemzetközi térségben is elterjedt, érdeklődése a magyar irodalom határain túlra is figyelő szemmel tekintett, vizsgálta a francia, német és orosz regényt, Goethe korát, a szép sajátosságait. Mindazonáltal kötelező gondolkodnunk Lengyel József megállapításán, miszerint „Lukács György egész életében azzal foglalkozott, amihez nem értett: irodalommal.” Súlyos szavak. Vajon igazak? Egy biztos: Madách Imre életművét negligálta Lukács, miközben Balázs Béla költészetét piedesztálra emelte. Ezek komoly tévedések. Tévedni mindenkinek lehet - de ennyire? Tény, hogy Lukács a maga sivár internacionalizmusában nem tárta föl a magyar kultúra valós értékrendjét, erre a minőségre se szeme, se szíve nem volt igazán. Ebből következik, hogy eljött az ideje annak, fedjük föl a maga teljességében kultúránk minden vívmányát. E kincstár következetes és hiánytalan leltára legyen a közeljövő magyar közgondolkodásának pillére. Mindez annak jegyében történjen, ahogy azt Adám Jenő, a kiváló zeneművész határozta meg. „Nincs jogunk arra, hogy többre tartsuk önmagunkat, amik vagyunk, de arra se, hogy kevesebbre.” Pontos és teljes nemzeti önismeret jövőnk alapja a lélektan, a gazdasági élet és a kultúra közegében. Melldöngetés és kicsinyhitű szemérmesség helyett e két szélsőséget elvetve vegyük számba valós, nem ismert, nem használt, kevéssé vagy alig felfedezett értékeinket. A bécsi Kunsthistorisches Museumban időzve ámulunk Brueghel, Tintoretto remekművein, s egy homályos, nehezen látható szögletben, melyet úgy mellékesen vetettek oda - arany fényességükben szinte megszólítanak a Nagyszentmiklósi aranykincsek. A történelmi Magyarországon 1799-ben, a Maros torkolatvidékén került elő e nagyszerű lelet, domborműves díszítésű aranykorsók, csészék, ivóedények - a huszonhárom, felbecsülhetetlen értékű tárgy császári parancsra került Bécsbe. Ma ott várakozik a rosszul megvilágított homályban, de elhomályosítja a szomszédságában őrzött cikomyás barokk aranyserlegeket, kancsókat, tálakat, a tárgyak minőségében visszafejlődés érhető tetten - az értékcsúcsot itt, a kézműves iparművészetben a Magyarországon talált nagyszentmiklósi aranykincs jelenti. Különös a „Tabáni Krisztus” és a XII. században faragott somogyvári apátság reliefjének arányrendje. Törpésített törzseket óriásfejek koronázzák - itt az aránytalanság az arány, maga a szépség, egyszerű naivságában az, mely tiszta lelkületet sugároz. Ez is a sajátos magyar szépség példája a koraközépkorból. A kölni dóm, a strassbourgi katedrális, Worms, Speyer, Pisa a román és a gótikus stílus utolérhetetlen emléke. Kérdésem: vajon e nagyszerű építészeti alkotások, Reims, a Notre-Dame nem csökkentik Ják, Zsámbék, Ócsa iránti ámulatunkat, marad valami szemléletünkben Karcsából, Velemérből, Feldebrőből?! Hiánytalanul minden értékünk változatlan a nagy európai mintákkal történt összevetésünk nyomán. Olyannyira sértetlen, hogy a Mátyás király és Beatrix emelte ráckevei görögkeleti templomot joggal nevezik a magyar Sainte-Chapelle kápolnának kombinatív szépészeti összhatása nyomán, de a többi kincs - Mánfa, a nagybörzsönyi Szent Istvánról elnevezett istenháza, Egregy is külön ékszerünk - emlékezetes világörökség. A mizsei rom csak egy omladék, mégis, ha méretben más léptékű is, hasonlatos esztétikai erőt képvisel, mint Pistoia. Hasonló üzenet Lébény, a maga komor méltóságú középkori lelkiség ellenpontozódik a magyar karakterrel. Mindkettő a szépség egy másik, külön szigete, a teremtett múlt jelenben is élő, jövőbe is kapaszkodó kincse. Magyar szépség őshonos akkor is, amikor Európa mosolyhiányos. Kétezer évig mosolyszünet van a földrészen, hiszen a téneai Apolló archaikus mosolya és Mona Lisa 54 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
