Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Barna T. Attila: Félárbocon, A váci kálvárián
cBarna c77 Attila Zebegény, trianoni országzászló Csak a csend, csak az alkonyat, s a fellegek, mint vert sereg csak a földön-égen pirosló szégyen, a hegyek mozdulatlanul emelkedő hullámai, csak a lobogás, a szélnek feszülő dac, itt, a fülem mellett ez a suhogás, őrült selyemsuttogás, őrült tiltakozás, felzúgnak rá körben a hegyek - de csak a szél, a szél legyinti meg hideg kezével arcomat, s nagy szárnycsapásokkal lehull az éjszaka, s félárbocon verdes tovább a lélek. Lent gyárak, vasút, a lakótelep, tetők mozdulatlan hullámverése, a süllyedő dóm kupolája csillan, megolvadva csillan az ég kékje; sóhajt a város lobogó melegben, üres kis utcák és sápadt terek, a gyárudvaron kóbor macska surran, az állomáson alvó részegek... Ezt látja innen. Feje félrebillen. Kétezer év magány ég és föld között, s körben a dombon izzó pipacsok, elhullott vércseppek, amerre jött. „Arcán szelíd mosoly a szenvedés. ” (Juhász Gyula: A tápai Krisztus) Új Hevesi Napló 25
