Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)

2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Domokos Sándor: Ezerkilencszázötvenhat… November…, Soha!

Az őszi nap hűvös aranyja

Mély lila árnyak nyúlnak némán, Zörgő levél-szőnyeg a sétány...

Görgő gesztenyét rúg a lábam, Torkom szorul félő magányban.- Van-e itten még mit keresnem, E vérbetiprott Budapesten? Csillagok gyúlnak fenn az égen, Lent meg millió gyertyafényben Gyászol a város büszke daccal, Szemben kelettel és nyugattal.

Ó, mennyi sóhaj száll az éjben, A keservek Novemberében!

Halott levelek, halott házak, Halott örömök, halott vágyak, Temetője e drága város...

A Sashegy orma már homályos.

Tűnik a fény. Szökik nyugatra! Könnyemen át nézek a napba.

A bukó fény sugárnyalábja Budapest véres glóriája...

&oAa,

A pesti utca megtiporva Hemyótalpaktól, megcsitult.

A lobogó láng vérrel oltva,

A lyukas zászló megfakult.

A Tisza-tájnak büszke népe Ma már a világ vándora...

S ez mindörökké így marad már? A válaszunk egy: Nem. Soha!

A szó az ajkon megrémültén A szívbe fojtva némul el Szemekben égő kérdésekre Csak gyáva hallgatás felel.

S mi, szétszórt népe a világnak Szintén feledtünk tegnapot? Testvért, barátot, barrikádot, Börtönt s bilincset, tört rabot? Belőlünk is kiperzselődött