Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIX.
harminc méterre. Célozgatta, célozgatta őket, aztán a negyedik malacra rásütötte a fegyvert. Valahol hátul lőtte meg, nem tudott elmenni szegényke, de még élt. Úgy kellett még egy lövést leadni közvetlen közelről, hogy ne szenvedjen tovább. Gondolatban már a sárgabarack-lekváros, bőségesen megporcukrozott, puha palacsintáknál járt, amikor a sűrűben erőteljes szárazág-reccsenést hallott. Egészen közel. Felült és fülelt a roppanás irányába. Itt az akácos már elvékonyodott, talán tíz-tizenöt méter széles lehetett csak. S a túloldaláról hallatszott a neszezés, súrlódás, ropogás. Egyértelmű volt, hogy valami nagytestű, komoly súlyú vad mozog ott. És halad lefelé, az akácos egyre inkább elkeskenyedő vége felé. Az eddig önfeledt nyugalommal napozó vadász kézbe veszi puskáját, és óvatos léptekkel elindul. Lép nyolcat, tizet, majd megáll és fülel. A túloldalon a valami halad tovább. Követi hát ő is. Az ék alakban szűkülő erdőnek mindjárt itt a vége, azaz pillanatokon belül kiderül, hogy mi az, ami közeledik. Még négy lépés, már csak kettő, s ekkor egymástól öt-hat méterre farkasszemet néz egymással a fehér trikós puskás Nimród és egy szamámyi nagy, őszpofájú, hatalmas vadkan. Szó sincs arról, hogy a puskát vállhoz emelné a vadász, csak úgy csípőből rátartja a disznóra, és rémületében elrántja a ravaszt. A disznó eldől, csattogtatja agyarait, rúg néhányat, majd elcsendesedik. A vadász a lövés eldörrenésének pillanatában már ugrott is hátra, mert már a vad mozgásának érzékelése is váratlan volt, az pedig, hogy ilyen közelségbe került egy nagy disznóval, szabályosan megijesztette. Hófehérre sápadva, értetlenül áll, remeg keze-lába, nem meri megközelíteni az élettelen vadat, s egyáltalán, nem érti, hogy mi is történt. Nem érti, nem tudja felfogni az eseményeket, hiszen ő ugyanúgy, mint mindig az elmúlt nyolc év során, most is kikapcsolódni, levegőzni, a tájban, a természetben gyönyörködni jött ide, nem szokott ő lövöldözni, hangoskodni, a csendet, a békét, a nyugalmat megzavarni, neki a vadászat mást jelent, egészen mást, mint ami az imént történt. Visszakullogott a helyére, belebújt az ingébe, nyakába akasztotta a puskáját és a tarisznyáját, és elindult a barátok irányába, hogy elmesélje nekik a történteket, s hogy megtudja tőlük, mi is most a teendő. Volt nagy csodálkozás, volt bőséges gratuláció, vállveregetés, széttárt karokkal való értetlenálmélkodás. A „vak tyúk is talál szemet”, sőt a „bolondnak bolond a szerencséje” típusú Új Hevesi Napló 21
