Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - KÖNYVSZEMLE - Kaló Béla: „… volna még itt annyi minden”
cKaló cBélö ... volna mé^f- üt amnyi mindem Fecske Csaba: Ami lehetne még (Szépmíves Kiadó, 2001) Tizenegyedik kötet ez Fecske Csabának, aki immár fölülről nem fér bele egy borsodi provinciális kánonba, hiszen egészen fölnőtt lett, szemünk már-már zsinóron fordul utána. Három éve, a Majd máshol - verseskönyv megjelenése után a kritika letisztultságról, sajátos olajnyomatról értekezett a miskolci lírikus kapcsán, s legújabb opusa után még inkább mondhatjuk: néptelen, egyszemélyes rekesze ő a honi literatúrának, trópusok, figurák, képzuhatagos ötletek nélkül (hál’Istennek) a fájdalmak utáni szkepszis állapotában. Nála nincs ür psziché és szavak között, egész költésezte állapotrajz, képei itt-ott szíven ütnek, versei olykor olyannyira jók, hogy akár népszerűek lehetnek. Sallangmentes, üvegcse-kenetnélküli magatartás a Fecske Csabáé, hagyományos, tradicionális líra az övé, de olyan, ami bár rejtőzően ritka magatartást burkol, a lélekre hat. A három ciklusra osztott kötet fokozatosan halad előre értékben is, a hiány költészetét fölváltja valamilyen egzisztenciális nyugalom, két-három remekmű fogja meg hirtelen az olvasót (Anyegin elkallódott levele, Jób, Az ébredés nehézségei), a forma mindig feszes és józan a hang, s lehet ez akkor szonett, de szabadvers is. A magány, a szeretet és valami halk, pasztelles szerelem versei ezek a Fecske Csaba-i lírai darabok, a testi fájdalom méla áthangszerelése, kivetítése tárgyakra és organizmusokra, élő és holt társakra, a társra. Szordínós szerelem ez a világ dolgaival kapcsolatos ölelésben, s egyben hitbeli dolog is, hiszen a szerelmet világirodalmilag mégiscsak a kereszténység találta fel. a bőrömön összegyűlt napfényt viszem el magának melegét életem legszebb nyarának nem kérdezem még volt-e valaha boldog körültáncolták-e szívét örömök kis koboldok vannak-e álmai a boldogság tudom mindig egy fűszál éjjelében tűnik tova (Anyegin elkallódott levele) A költő, „túl a hegygerincen”, ötvenen fölül, későn érő individuumként, de lassan beérve megállítaná a pillanatot, hiszen volna még itt annyi minden hát hogy mehetnék el innen S erre utal a köteteim is, ami lehetne még, egy kevéske ösvény az élet-erdőben, még kicsiny idő, csak annyi, amíg a napfény csókot dob az ember arcára. Végül is valamennyi vers erről szól. A megnyesett, túlságosan karcsúvá faragott életről, ami eddig adatott. Új Hevesi Napló 109
