Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - Fiatal tehetségek bemutatkozása - Szuromi Péter: Ébredés
Fiatal tehetségek bemutatkozása őzuromí éter Még kora hajnal volt. Nem volt semmi, ami átszakítsa a csend és nyugalom lágy fátylát. Még az egész falu aludt, senki nem mozdult. Az egész olyan idillien nyugodt volt, hogy a fiú saját gondolatait is hallotta. A szeméből valami, maga se tudta, mi, kimosta az álom legkisebb morzsáját is, és most örült a csendnek, a nyugalomnak. A gyűrött, izzadságszagú párnák közül elgondolkozó, tengerkék szempárjával nézte a falura zuhant csendet. ,,Milyen szép!” - futott végig a fiú agyán. Milyen béke honol itt ezen a falun, amelyet szívből gyűlölt. Most mégis valami romolhatatlan, belülről kisugárzó szeretet öntötte el faluja iránt. Elvégre itt él. Itt. De minek? - tette fel magának a kérdést már vagy egymilliószor. Hisz itt nincs semmi, ami miatt érdemes lenne itt élni. Csak koszos házak, rozoga utak, gondozatlan árkokban fetrengő részegek... Mikor még ide járt iskolába, számolta a napokat, hogy mennyi van hátra, és nevetett, határtalanul boldog volt, mikor úgymond elszabadult innen. Repeső szívvel ment ki a buszmegállóba az első napon a gimnáziumi éveinek elején. Azon a napon ő volt az Isten. Mindenkire gúnyos pofát vághatott, hogy igen, nem kell innen senki, éljétek az üres életeteket, járjatok diszkóba, spóroljatok a rozoga Simsonra, meg még ki tudja mire... Ám ekkor metsző sikolyként vágta át a nyugalom fátylát az ébresztőóra magas hangú szirénázása. A fiú egy hirtelen mozdulattal elnémította az ébresztőórát, ám azt a világontúli nyugalmat már nem sikerült újjáélesztenie. Meghalt, darabjaira tört, mint valami gyönyörű porcelán, amit össze lehet még ragasztani, de nem érdemes. Csalódott sóhajjal, hogy a közel tizennyolc évig nem érzett szeretet ilyen hamar szertefoszlott, kilépett az ágyból. Nem volt szokása sem az ásítás, sem a nyújtózkodás, felkelés után csupán a hajába túrt bele, ami hosszú volt, de nem annyira, mint szerette volna. Egyáltalán miért növeszti a haját az ember, vagy éppen miért vágja le? Erre ő sem tudta a választ. Már reggel hat volt, és el kellett kezdenie készülődni, bármennyire is nem volt Ínyére a dolog, hogy kilépjen az életbe a világba, hiszen maga sem tudta, miért lép ki. Ösztönösen, olajozottan ment minden a reggeli készülődésben. Ugyanúgy keveset evett, mint minden reggel, ugyanúgy öltözött, mosdott, nem ágyazott be. Olyan volt, mintha az idők kezdete óta ezeket a mozdulatokat csinálta volna minden egyes reggel. Ám mégis volt valami misztikusan sejtelmes ebben a mai reggelben. Begyömöszölte magát farmerébe, a szürke pulóverébe, amit még tavaly karácsonyra kapott nővérétől. Ösztönösen vette elő a walkmanjét, és beletett egy kazettát. Most nem találomra, mint mindig, hanem valamilyen távoli erő mozgatta a kezét a kazetták között. A régit, amit már agyonhallgatott, csupán ledobta az álomban összegyűrt ágyba. Remélte, többet már nem kell neki az a kazetta, és az, ami rajta volt. Remélte, eljuthat ma valahova, ahol még nem járt, de amit már nem sokat látott. Elköszönt anyucijától, mint minden reggel, ám ez is most valahogy más volt. Nem tudta volna megmondani, mi, de izgatta belülről. Remélt valamit, amit már sokszor, de ez is most más volt. Ez a remény úgy élt és dobogott benne, mint még soha semmi. Igenis dobogott, ami szintén megdöbbentette a fiút. Rég nem érzett hasonlót, vagy talán soha... A buszon hiába állt, hiába kellett úgy kapaszkodnia, mint szent szűznek a hajó ormán; nem érdekelte. Valahogy nem volt most ott sehol, és mégis mindenütt ott volt. 52 XI. évfolyam 8. szám—2001. augusztus
