Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Hubai Gruber Mikós: Határeset
CH,ubai Qruber Miklós Topolyáné Beke Viktória pénzügyőr százados éppen csak ránézett a bajszosszakállas emberre a volán mögött. Német rendszámmal érkezett a férfi, feleséggel, gyerekekkel, láthatóan családi kiránduláson vannak: Grüssgott nálunk a Kedves Vendégnek. A vámhatóság egyenruhásnője szenvtelen arccal vette át tőle az útlevelet, belelapozott, mint a többi sok százezerbe tette már eddig is, majd még mindig ugyanazzal az egykedvűséggel intett a volán mögött ülőnek, hogy tételesen is ellenőrizni kívánja a beutazók csomagjait. A hátsó ajtó félig leeresztett ablakán fiatalember lógatta ki a fél karját. Huszonkettő-huszonháromnak nézte őt az asszony. Szakasztott az apja - gondolta, hogy alig töredékéig a pillanatnak találkozott a tekintetük. Kék színű szembogár, sötétbarna haj. Ritka kombináció. Nagyon ritka. Ferinek volt ilyen szeme meg ilyen haja, diákköri szerelmének a gimnáziumban. Istenem, milyen szerelmes volt belé! Meg az is őbelé, micsoda nagy szerelem volt! Harmadikba jártak, ő az A-ba, franciát tanult, Feri meg a D-be, a németesekhez. De mert kevesen voltak, akik ábrázoló geometriát tanultak azidőtájt, heti egy órára összevonták őket, s osztálytársakká lehettek. Egy-egy rövidke órára egy teljes hétnyi távoliét után. Egy padban, teljes közelségében egymásnak. Jó feje volt mindkettejüknek, kiválóak nyelvben, matematikában, máig is belesajdul szíve az emlékekbe, ha csak vissza is gondol rá. Szarvasra utaztak egyszer, tanulmányi kirándulásra, az arborétumot megnézni. Szegény Szilvi bácsi - a földrajzot aki tanította nekik - soha nem bocsátotta meg Ferinek, hogy elvitte őt akkor. Leszakadtak a csoporttól, s belógtak a városba. Beültek egy cukrászdába, de mert pénze egyiknek sem volt sok, egy-egy szelet süteményt ettek csak, s csókolóztak, szinte szünet nélkül falták egymást. Bementek aztán kószáltukban egy templomba. Imádkozni. Együtt, egymásért. Hogy megőrizze, és együtt őrizze meg őket a Jóisten. Ő, Beke Viktória persze valójában imádkozni sem igen tudott. Szülei őt soha nem járatták templomba. Hogy is járathatták volna, hisz kinn laktak a tanyán, távol még a legszélső házától is a falunak, nemhogy még a templomától. Az ő tanyájukig csak harangszava ért el Isten házának, nem pedig az onnan felhangzó imádságok. Ide most mégis szívesen követte Ferit. Szerette, egyenesen imádta őt. Ketten voltak akkor annak a nagy templomnak a hűvösében - azóta sem volt arra, máig is inkább csak sejti, mint tudja, hogy a katolikusoké volt - Feri mondta félhangosan a fohászt, ő pedig mondatonként ismételte utána: „Áldd meg, ó hatalmas Isten, az én szép szerelmemet, Beke Vicát. Áldd meg a mi szerelmünket, s áldd meg, Istenem, a mi teljes életünket, amit a te kegyelmedből együtt élünk le már ezután. Itt fogadjuk meg, a Te szent oltárod előtt, hogy egymást soha el nem hagyjuk. Segítőjévé, támaszává leszek ennek a leánynak egész életén át az ő minden szenvedésében és bajában, társává pedig az ő örömeiben és boldogságában. Segíts hozzá, Istenem, hogy ekként cselekedhessek. Ámen.” Beke Viktória szóról-szóra megismételte, amit az ő kedvese ott elmondott. Tekintetével a feszületen függött, meg a Fájdalmas Szüzanyán, amint fiát fogja az ölében, a keresztről akit éppen levettek. Majdani gyermekeikre gondolt, az ő közös gyermekeikre Ferivel, akiket már rég beterveztek maguknak. Ágnesnek, Péternek és Katinkának hívják 46 XI. évfolyam 8. szám—2001. augusztus
