Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: A szibériai fogoly
km-rel távolabbi belügyi laktanyába szállították. János újra fogoly lett, s várta sorsának alakulását, csak annyit tudott, hogy egy transzporttal Magyarországra viszik. Eltelt két- három hét, amíg a magadani körzetbeli különböző településeken (Eigen, Jagodnoje, Susuman, Sztrelka, Vetrenii, stb.) élő, volt magyar hadifoglyokat összegyűjtöttték. Időközben a munkahelyén is elszámoltak hősünk keresetével. Majd összegyűlt a transzport, s a foglyokat (köztük magyarokat, németeket) egy külön szerelvénnyel Leningrádba szállították. Itt a németeket behajózták, a magyarokat Moszkván keresztül vasúton Kijevig vitték. Kijevben el kellett tölteni három napot, mert szovjet valutát nem vihettek át a határon. János különféle illatszereket, szappant, kölnit vett, amelyekkel különösebb célja nem volt, a pénzt viszont el kellett költeni. 1955 szeptember végének egyik estéjén fogolyszállítmány elérte Záhonynál a magyar határt, a vagonok ajtaját bezárták, orosz őreik leszálltak, s egy szovjet belügyis őrnagy kíséretében átérkeztek a Tisza túlsó partjára. A foglyok örültek, hogy annyi év után hazatérhettek, de ez öröm korainak bizonyult. Rákosi Magyarországán bizalmatlanul kezelték a hazatérőket, akiket azonnal a magyar államvédelmi katonák őrizetére bíztak. Rákosiék úgy tartották számon őket, hogy azok a foglyok, akiket ennyi év után bocsátottak el a Szovjetunióból, azok csak súlyos háborús bűnösök, fasiszták lehetnek. Ezért aztán nem engedték szabadon őket. Egy másik szerelvény az oroszlányi szénbányához vitte a foglyokat. Oroszlányban a volt hadifoglyokból internáltak lettek, akiket a szénbányánál dolgoztattak. Nem akármilyen munkát, hanem a legnehezebbek egyikét, nevezetesen ún. visszarabláson végeztek kényszermunkát. Ez abból állt, hogy a már leművelt szénmezőkön lévő vágatokból kellett kimenteni a még hasznosítható síneket, villamos felszerelést, bányafát. Különösen veszélyes munka volt az ún. főtebiztosító bányafák kimentése, mert a nyomukban a vágatok összeszakadtak. Itt ismerkedtek meg, s barátkozott össze János egyik rokonommal. 1956 tavaszán változások történtek a kényszermunkások életében. A megélénkülő hazai belpolitikai élet, a politikai erjedés arra kényszerítette a kormányt, hogy 1956. május 1-jén amnesztiát hirdessen ki. Hősünk Magyar János is szabadulás előtt állt, mint a többiek, akiket várt a család, csakhogy őt idehaza nem várták az aggódó hozzátartozók. Szerettei, Natasa és a két gyerek a Szovjetunióban éltek. Ezért ő kérvényt adott be, hogy visszatérhessen. Szokatlan döntését a hivatalos szervek meglepő lojalitással fogadták, a szovjet nagykövetség vízumot adott, s engedélyezte a visszautazását. 1956 május közepén közvetlenül a visszautazása előtt járt Magyar János a szüléinknél, s akkor vett végső búcsút a rokonomtól. Búcsúzóul, még az oroszlányi hónapok alatt készítette azt a bizonyos faházzal, erdővel díszített szappanfaragványt, amelyet emlékül hagyott nálunk. Elutazása után soha nem hallottunk hírt felőle. Azt, hogy miért döntött úgy, hogy visszatér a Szovjetunióba, nem tudjuk, de talán értelmezhetővé teszi az olvasó számára Dosztojevszkij egy gondolata: „Minden ember ültessen egy fát és tegyen boldoggá egy másik szívet. ” Új Hevesi Napló 53
