Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Hirtelen, nyomtalanul
elképzelni... Pedig lehet az más is... Másként is... A lélek, az érzékelés, az értékelés lehet, hogy laza térben kavarog, fizikai kötések nélkül... Életköd-gomolygás?... Na és a színek?... Milyen csodás új színek lehetnek... De színek csak ott lehetnek, ahol fény is van... Vagy mégsem?... Vagy a fények-színek játéka a lélek-élet kavargással áraszthatja a boldogság-örömet?... Arcán, szemében megjelent valami ki nem mondott sóvárgás az izgalmas rejtély megismerésére. Szaggatott mondatai közben révetegen nézett valahová messze, kiemelve magát környezetéből. A mérnök a csendes extázisbán kapkodóan lélegző festő utolsó nagyméretű festményére gondolt. Most elhangzott csapkodó kérdései absztrakt formáiban, döbbenetes színvízióiban ezen a falnyi vásznon megjelennek. Most értette meg a talányos művet. A spiritiszta szeánsz-hangulatot maga a médium oldotta. A sokadik pohár bor után nyúlt, emelte szájához, és kiitta egy hajtásra. Ezzel visszatért a társaságba. Adrien zenét csinált a magnón, amikor koppantottak az ajtón és belépett az ugyancsak melegítős Perla, aki tálon hozta a finomfalatkákat. A kistermetű, mosolygós fekete lány belépőjével hozta a vidámságot. Alig tette le a tálat, a mérnök már húzta is magához egy táncra a szoba szabadon maradt másfél négyzetméterére. Egymást ölelve ringatóztak a Stardust melódiájára, amit Nat King Cole énekelt nekik. Jozsó pohártól szabadult ajkára szenvedélyes csókkal tapadt a vágytól és az alkoholtól túlfűtött Jana, aki a csókot megszakítva lihegte:- Gyere már, művészem, vár az ágyikónk. A villanyoltás elrendelve! A világítást valaki tényleg kikapcsolta, és a társaság ágyaikba tért. Másnap délelőtt, mámoros ébredés után a két lány sétára csábította a nem túlzottan lelkes fiúkat a ragyogó kora tavaszi napsütésben. A lányok hosszú szőrmebundában, a férfiak tegnapi öltözetükben ballagtak a nők után a sugárözönben, de hideg, metsző szélben. A szálloda mögött a hegyoldalban volt a hölgyek napozó rejtekhelye, egy tökéletesen szélvédett, naptól besütött félüreg, már sarjadó fuszőnyeggel és néhány fatuskóval. Csodálatos meleg fészek volt a hideg környezetben. Jana leült bundájában a fűre, és hívta a még meglehetősen enervált festőt:- Gyere, drága művészem, melegedj itt velem a bundában. Jozsó befeküdt a bundába a csalogató lány testéhez simulva. A bő bundában ketten is meleget leltek, és Jana szorosan átkarolva babusgatta a kimerült művészt. Adrien egy fatuskónak támaszkodva, arcát a tűző napnak fordítva bamíttatta magát, egyre többet tárva ki a napnak szépséges testéből. A szobrász és a mérnök fatuskókon kókadoztak, de a rejtek megrekedt tavaszmelegét ők is élvezték. Nem beszélgettek. Adrien előhúzott bundája mélyéből egy laposüveget, kínálva kedvenc italát a fiúknak, de csak Jozsó húzta meg néhány nyeleire, a másik kettő autóvezetésre hivatkozva elhárította az italt. A lány vállat vont, nyelt két kortyot, majd eltette az üveget. Kábán szívták magukba a napot, el is szundítottak néhány percre. A bundás ölelésből hirtelen jött Jozsó rekedt hangja:- Igaza volt a csellósnak, hogy meg akarta tudni, hogy mi van ott túl. Jana hangja idegesen csattant:- Hülye vagy te művészkém! Hát onnan nincs visszatérés! Nem tudjuk meg soha, hogy mit látott és milyen ott A festő tompán mondta a magáét:- Egyszer majd én is eltűnök, meglátjátok. Új Hevesi Napló 67
