Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - VERS, PRÓZA - HorváthÁgoston Gusztáv: Az első ing
Horváth Ágoston Gusztáv e/u" Késő őszi üdülés egyik estéjén a teraszon sötétben ülve - a szúnyogok miatt nem kapcsoltuk fel a villanyt - mesélte egyik társunk, halk, kissé reszelős hangon az alábbiakat: „Jómódú parasztcsalád legkisebb, kilencedik gyermekeként nőttem fel egy hegyvidéki faluban. Apám jó gazda volt, kemény ember és szigorú. Három nővérem és öt bátyám volt, úgy nőttünk fel, mint a többi falusi gyerek. Testvéreim együtt dolgoztak szüleimmel a mezőn vagy szőlőben, mihelyt alkalmasak voltak. A lányok anyámmal, a fiúk meg apámmal. Csak velem tettek kivételt, engem polgári iskolába írattak a szomszéd városkában, mert jól tanultam. Ez nem azt jelentette, hogy én nem dolgoztam, mert délután, amikor hazaértem a vonattól, nekem is kellett végeznem a dolgom. Teheneket legeltettem, meg zöldet, dudvát vittem a disznóknak, malacoknak. A szünidőben én is együtt dolgoztam apámmal meg a bátyáimmal. A negyvenes évek elején nem ment jól a családnak. Nem a háború miatt, hanem mert két nővérem férjhez ment, az idősebb bátyám is megnősült, és vitték a hozományt, meg sokba került a három lagzi is. A faluban mindenki mindenkinek rokona volt, emiatt szinte a teljes falu hivatalos volt a lagzikba. Olyan hegyen-völgyön lakodalmak voltak. Már másodikos voltam, amikor új inget szerettem volna. Addig csak a bátyáim által már kinőtt ruhákban, alsóneműkben jártam. Szépek és jók voltak, hiszen hamar kinőtték, és édesanyám mindig mosta, vasalta, igazgatta, „adjusztálta” azokat. A városka több úrigyereke már új ingben járt, és az én vászon - barhelt - ingemet megmosolyogták.- Édesanyám, vegyenek már nekem egy szép fehér inget! - kérleltem.- Majd szólok apádnak... de most nehéz lesz. Ősz van, jön a tél, Marinak új ruha, csizma, meg kendő kell... De szólok apádnak. Két hét múlva - mert nem történt semmi - édesapámnak szóltam:- Édesapám! Vegyenek már nekem egy új fehér inget!- Mondta már anyád is... de hát most nem jön össze az ára... mert Marit megkérik, és kell a pénz a tavaszi lagzira! Vártam hát, de néha szóba hoztam a dolgot, mert igen vágytam rá. Megvolt a lagzi, megettük az egyik hízót, így csak egyet öltünk azon a télen. A lagzi ára, meg a hozomány sem jött össze édesapámnak - a kölcsönt meg vissza kellett fizetni —, ezért bevitték a télvégi vásárba az egyik tehenet. Mikor megjöttek, édesapám megállt mellettem, kezét vállamra tette és szólt:- Megvan az ing, fiam! Kiválasztottuk... A főutcai bolt ószlagjában van kitéve! Szép... hófehér... majd elhozzuk... sor kerül arra is... Örültem nagyon. Másnap iskola után elfutottam, megnéztem a kirakatot. Kis kirakat, sok ruhaneművel, középen hófehér, hosszúgalléros, gyöngyházgombos ing! Olyan, amilyet elképzeltem.... Eleinte naponként, később hetenként, kéthetenként néztem meg. Néha futnom kellett, hogy elérjem a vonatot, de megérte: az ing látványa hetekig, hónapokig örömet okozott! Április vége körül ismét elmentem ingnézőbe. Úristen!... Nincs kirakat, nincs ing... csak üvegcserepek!... A bejárati ajtón keresztben vasrúd - lepecsételt papírcsíkokkal. Belestem a deszkakerítés résein az udvarra: kifelé bámuló sapkás gyermekeket láttam sírni! Nem emlékszem, hogy mentem ki az állomásra, hogy értem haza.- Édesanyám!... Elvitték... odavan... - tört ki belőlem a zokogás otthon. 30 XI. évfolyam 6. szám — 2001. június
