Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)

2001 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Lelkes Miklós: Örök teremtés

Mind-mind hiába: vizek álmos mélye ha csillagot emel felszíni fényre vagy tükrös haltest ős-pikkelycsodája ámul rá légben lengő égi szárnyra, s mikor vitorlák hóláng-vágya éget gyönyört szemekben, fájdalmasan szépet, s a parton fenyők aranyban, ezüstben, s volt-madár már felhőkben, tovatűnten, magokat váró lélek, földbarázda, bús éhező a csírázó tudásra, érett kalász, mely ring a csalfa nyárban, s helyén máris csak szél-hajtotta árny van, a Nagy Szüret a hegy hátán, ha kékre száll szőlőillat csábos édessége, s az élet is, mely munkától kifáradt, s mehet, s hová? Igazság koldusának.

A teremtés: bohócjátékú ének csengőt csenget varázsló messzeségnek, de minden hull haldoklón múlt időbe... Örök teremtés örök temetője: ez az Idő. Ellenségünk. A dalban hiába ott, - mégis megfoghatatlan. Érthetetlen, hogy pusztul minden-minden: képzelt trónjára leroskadó isten, s a Szabadság is, minden isten királya, habár tőrét Cézár szívébe mártja, egy pillanat, s már gúnyolják a népek, s a volt-király rabbilincsben felébred.

Kapaszkodnál a tegnapi örömbe, de visz az Idő továbbömlő könnye egy nincs-időbe, ahol már kegyetlen felejtést őriz a felejthetetlen: titkolt titkok örök szomorúsága,

örök teremtés örök pusztulása.

22

XI. évfolyam 6. szám — 2001. június