Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
Hónapok óta rendszeresen talált olyan nyomokat, amik rendkívül gátlástalanul tevékenykedő orvvadászokra utaltak. Lenyúzott bőrök, zsigermaradványok jelezték, hogy nagy tételben, s minden válogatás nélkül ölik az erdő vadjait. Szarvasbikától a vaddisznón keresztül az őzig. Ennyi húst megenni képtelenség, tehát akik ezt tették, kereskedtek a vadhússal. Márpedig az ötvenes évek legelején, akik minderre képesek voltak, azoknak a lebukás nagyon komoly következményekkel járt volna. Azaz, itt a határszélen, mindentől távol, az erdő mélyén a szemtanú örökre való elhallgattatása egy percig sem volt kérdéses. Ugyanakkor az sem volt kérdéses, hogy előbb vagy utóbb kitudódik az elkövetők kiléte. Mert ezekben a kis lélekszámú, apró falvakban az idegen azonnal feltűnik. A helyiek pedig menthetetlenül elkövetnek valami olyan hibát, ami árulójuk lesz. Csak idő kérdése. A vadőr a falu fölötti oromról heteken keresztül szemmel tartotta a kivezető utakat, a kertek végét, az erdőbe befutó gyalogösvényeket. A nap minden szakában. Volt, amikor kint is éjszakázott, hogy a késő esti, kora hajnali időben is láthasson, hallhasson mindent. Ám ilyenkor semmi gyanúsat nem érzékelt. Az egyik meleg nyári napon, nem sokkal a déli harangszó után két férfi ballagott a falu melletti füves domboldalon. Kereső távcsövön keresztül megszemlélte őket. Az egyiknek a vállán kasza volt, a másik vasvillát vitt a kezében. Nyilván füvet mennek kaszálni a jószágnak - gondolta -, hát nem is fogott gyanút. Akkor. Ám az este egy távoli lövés hangját hallotta, s másnap elindult a hang irányába. Megtalálta a mészárlás helyét, a friss nyomokat. A meglőtt szarvastehén maradványait, a széthajigált lábakat, a fejet, a lenyúzott bőrt. A vémyomok is elárulták szakértő szemének, hogy az elkövetők merre indultak el a nagy mennyiségű hússal. Nem a falu felé. Ám a nyomokat követve kiderült, hogy nagy kerülővel és jó néhány elterelésnek szánt kitérővel mégiscsak a falu volt az irány. Egy hűvös, nedves völgyben, a puha földben maradt nyomok egyértelműen jelezték, hogy két vadorzóról van szó. S akkor hirtelen eszébe villant az is, hogy a két tegnap látott, háborút megjárt, napközben rendszeresen a kocsmában ücsörgő és italozó embernek semmiféle jószága nincs, ami füvet vagy szénát fogyasztana. Az egyik egyedül él, a másik az apjával lakik, s portájukon a legnagyobb háziállat a kutyájuk. A vadőr tehát akkor már sejtette, hogy kik tizedelik a vadállományt. S amikor a körútját járva azon a bizonyos délután a falutól nem messze az erdei út egyik fordulójában hirtelen szembetalálkozott a két jómadárral, megszólította őket:- Jó napot adjon Isten az uraknak! Hogy-hogy fejszével, baltával sétálnak most itt az erdőben? Hol maradt ma a kasza meg a villa? A mozdulatlanná dermedt két ember ábrázata nem ámít el semmiféle ijedtséget, sőt, magabiztosan válaszolt az egyik.- Fát vágni indultunk, azért van fejsze nálunk. Nincs tán valami kifogása ellene: - szólt hetykén, de érezni lehetett, hogy betanult szöveget mond. Új Hevesi Napló 13
