Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - KÖNYVSZELME - Kaló Béla: Hungária road movie, A szabadság kihunyásának történte
vagyunk A Krokodilfa vezérmotívumánál: a forradalmak és a diktatúrák ugyanazon fa hajtásaiból nyílnak, eredetük azonos. Andrede, az író nem bújhat ki a kapcsos ölelésből, ősei, oldalágai közt ott sej lene Machiavelli, Robespierre, Lenin és Che Guevara eszméinek hordozói, az emberben ott az út és az erény, de mindennek az ellenkezője is. Szigethy könyve nem ezoterikus mű, bölcseleti esszé, traktátus, hanem regény. Mágikus fikció, noha kevésbé hömpölyög és realistább is kicsinyt, mint a latin-amerikaiak, inkább Calvino mesevarázsának egy-egy bekezdését juttatja az olvasó eszébe. Mitikus magánparabola a történelemről, inkább latinos-atlanti saudade attitűddel, a frivolitás egyetlen percentje nélkül. Az ember célja az utolsó sóhajáig: megtalálni az emberi méltóságnak mindig a soron következő gesztusát. Ezt keresi Andrede, az író is, miként lehet „a negáció egyetlen vonalát az igenlés pozitív keresztjére” változtatni. S közben a történelem gyarló cselekvések és dialógusok szakadatlan láncolata. A regénybeli objektum borgesi labirintusában a szituációk egyszerre lehetségesek és valószerűtlenek, a makacsul a múltját faggató író-főhős a historikum megoldhatatlan és elkerülhetetlen voltára hívja föl a figyelmet. Az örök körforgásban egyszerre vagyunk áldozatok, vezérek, gyilkosok és alattvalók. Ki mondhatja ki, hogy a gyűlölet toporzékolása nem kisebbítheti a szeretet hatalmát? Sasok és kígyók egyszerre lehetünk. Tulajdonképpen A Krokodilfa elmesélhetetlen oly módon, mint ahogyan az Iliász elmesélhető. Mítosz, aminek több köze van a poétikához, az emócióhoz, mint a naturális világhoz. Az olvasó helyesen teszi, ha nem a szűk értelemben vett allegorikus értelmezésre koncentrál, hanem szereplőjévé és alakítójává válik a regénynek. A mitikus szükségképpen szürrealisztikus is egyben. Ahogyan a portugál Jósé Saramago Kőtutaj című opusában az Ibér-félsziget leválik Európától, úgy A Krokodilfában a fikció alapja a misztikus óriásváros, amely akár lehet Budapest is (minthogy az). Utak könyve ez, meditációk diktatúrák és forradalmak közt: a történelemben, miként a magántörténelemben is, minden fordítva megvan, a dolgok kereszteződnek, minden érték felcserélődhet, a kombinációk száma szinte végtelen. Nincs mérték, a krónikás - noha históriát ír — par excellence történelemellenes, sőt abszurd. Miközben Szigethy tulajdonképpen hűtlen a témájához, az alapgondolat csak ürügy, hogy az általa megélt és megálmodott jelenségekre magyarázatot találjon. (Alom és ébrenlét csaknem egyforma jelentőséggel bír.) Ami elementáris elkalandozás a teljesebb világ felé. A könyvben ez a gondolati mag annyira sűrű, hogy csak óvatosan fejthető le róla a meditációs pálmaháncs-réteg. Az író kántál, vissza-visszatér egy-egy képig, mintegy filmbeállításban egy pohár tropikus ital, gitárjával a nő, teniszütőjével a férfi. Kellékek a látványhoz, kellékek a látomásokhoz. A politikai kalandregény dramaturgiai fogásai éppúgy részei a könyvnek, mint a mágikus-szecessziós szabadvers-leírások, az ízlésről tanúskodó váltások és vágások (mintha fűmben). A regényben a szellem legyőzheti a fizikai hatalmat. Egy új érzékenység jelenik meg Andrede, az író alakjában, a művész-polgár emocionális volta, amely talán képes lehetett, s képes lehet a diktatúrát felbomlasztani. Forradalmat csinál, hogy aztán ő legyen az új imposztor. Nyelvezetet, terminológiát, filozófiát, vallást, ruhát cserél. S hiszi, hogy ez az ő szabadsága, ahol „szemük beissza az örökre látni kívánt képet, amire önmagukat is rávetítik.” Szigethy András regénye 1993-2000 között, nagyrészt a politikai interregnum után íródott. Ezen időszak társadalmi-emberi ridegsége, a mindennapok kataklizmái elől szerző 86 XI. évfolyam 5. szám — 2001. május
