Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Kiss József: Jázminillat Emíliától II.
Marcell, a szikár alföldi ember nyelve hegyével tisztogatta fogait és nyeldeste a pépes maradékot megszólalása előtt.- Persze, így van. A hagyma meg a zöldpaprika viszont arra való, hogy oldja a zsírt a szervezetben.- Főleg a bor, ami majd ezután következik - tette hozzá a maga ajánlatát Stihler jópofáskodva. A magasban egy kányapár vijjogott vészjóslón.- Hallom, orosztanár volt, mielőtt idekerült - fordult Marcell Zólyomi felé. Egy húsos zöldpaprikába harapott, szinte csattogtak a fogai. A keze ügyében lévő bükkfaággal megkotorta a tüzet, majd rádobta a parázsra. - Engem Békéscsabán az elemiben egy rendkívül szuggesztív, páratlanul nagyszerű orosztanár tanított. Ilyen régen volt, de még emlékszem: az iskolában ő vezette a színjátszó szakkört. Az özvegy Kamyónét, Gogoltól a Revizort és egyéb darabokat adtunk elő. Egyszerre féltünk tőle és rajongtunk érte. Úgy hívták: Fekete Pál. Ötvenhat után elítélték, egy ideig Göncz Árpád cellatársa volt. Az utóbbi név hallatára a körülülők felütötték fejüket, mozdulataikat meglassították. Várták a folytatást.- Pár évvel ezelőtt egy egész oldalas méltató cikk jelent meg róla az egyik napilapban. Azt hiszem, kitartásban, állhatatosságban tőle tanultam legtöbbet. De ez csak nekem emlék. Most viszont nem játsszuk tovább a mesélő tanitó bácsi szerepét. Majd máskor. Várnak a fejszék. Milyen különös, futott át Zólyomi agyán, hogy én magam is lehetek kiváló szikrája egy önkéntelen emlékidézésnek egy bizonyára minden elismerést érdemlő emberről. Holnap biztosan megtudjuk azt is, mi okból, mi módon került ide Marcell a messzi délvidékről. Elsőnek a munkavezető kelt fel a tűz mellől.- Hát akkor mahlzeit mindenkinek. Lássuk, mi van még hátra a mai napból. Stihler utoljára még alaposan torka felé döntötte a borospalackját. Sűrűbben kezdett havazni. A műszak vége előtt félórával Zólyomiék le akartak gurítani még egy rönköt a szekérútra. A rönk felső végéhez Stihler állt, míg az alsó végén Zólyomi illesztgette támasztórúdját az irdatlan méretű henger alá. Bakancsa hirtelen megcsúszott a havon, ugyanabban a pillanatban meglódult felé a rönk tonnányi tömege is. A férfi elvágódott a terep kiálló tüskéi közé, s még látta felgyűrődő nadrágszárát bal lábán, a húsfoszlányok leforgácsolódását és az ömlő vért, s még hallotta a csont reccsenését, de a mérhetetlen fájdalomtól rögtön elvesztette eszméletét, és már nem érezte a tehetetlenség megszégyenült állapotát. Egy héttel később nem várt vendégek érkeztek a kórház látogatási napján Zólyomi ágyához. Félkörben ott állt Zólyomi előtt az igazgató, Vastag Margó, Emília, és még ketten volt kollégái közül. A sajnálkozás visszfényét iparkodtak tovaűzni arcukról a csüggetegség láttán. „Vajon meg fogja-e kérdezni Vastag Margó most is tőlem, hogy mihez kezdek ezek után?” - gondolta Zólyomi, és egy kicsit mosolyogni próbált. A látogatók mögött Krisztina nővér vonult ki a kórteremből, kezében fedetlen ágytállal. Emília kigombolta kabátját, sálát lehúzta nyakáról. Valahonnan ruhája anyagából ismerős parfüm illata áradt szét - kezdte betölteni a teret. Nem volt vetélytársa. Új Hevesi Napló 23
