Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIV.
egérrágcsálást nagyvad által keltett zajnak hisszük, a szellősusogást, szárazfü zizegésnek, a távoli égzengést emberhangoknak. És láthatunk nem létező mozgó foltokat minden méretben és mennyiségben. Mert az éjszakai erdő sejtelmes, hátborzongatóan gyönyörűséges, titkokat rejtő és meglepetésekben bővelkedő. Különösen az, ha a Hold is világít, és havas is az erdő. Ráadásul, ha a hangtalan, gyenge szellő meg-megmozdít egy-egy bokrot, kisebb fát. Nos, abban a hideg-ezüst fényességben a meglibbenő, megmoccanó árnyékok alakokká, árnyakká válhatnak, s a vadászember hátán már szaladozik is a hideg. Még akkor is, ha váltig tagadja is azt ő. Valamikor a hatvanas évek végén történt a következő eset. A Szarvaskő fölötti úgynevezett Keselyű-tetőn, egy ösvény szélén állt a magasles, s előtte az erdőbe beékelődött kézilabdapályányi kis tisztáson volt a szóró. Tél volt, hideg, havas tél. Délután négy óra tájban már sötétedett, így az este hat óra, ott fenn az erdőben késő éjszakának számított. A szenvedélyes, szívós vadász azonban nem mozdult a lesről, kitartott, hisz várta a disznókat, amik rendszeresen látogatták a szórót. Több órája ott didergett, amikor az ösvény távoli, derengő végén, a lestől talán száz méterre, valami furcsa, apró, fehér foltra lett figyelmes. Nézte, nézte, de nem tudta eldönteni, hogy mi az, amit lát. Felemelte hát a távcsövet, s azon keresztül tanulmányozta tovább az ismeretlen foltot. Lassan, lassan az körvonalazódott gondolatában, hogy csak egy dolog az, ami biztos, mégpedig az, hogy amit lát, az nem vad. Leginkább egy hófehér lepelbe burkolózott emberi formára emlékeztető valaminek látta az ismeretlen jelenséget. Szaporán pislogott, meresztgette szemeit, megborzongott, mert rádöbbent arra az általa vélt valóságra, hogy amit lát, az nem lehet más, mint egy erdőben bóklászó, eleven kísértet. Valami szellemalak. Mert hát mi más is lehetne? Idegességében lekapta arca elől a távcsövet, megdörzsölte szemeit, s amikor kissé megnyugodott, bízva abban, hogy az imént csak a szeme káprázott, újra a távcsövébe nézett. Ám a szellem most is ott volt, Nagyon is ott volt. Sőt, bizonytalan, ingadozó mozgással közeledett is, szinte imbolyogva, óvatosan suhant.- Jaj! Édes jó Istenem! - sóhajtott ekkor a vadász, aki egyébként ateista volt, sőt mi több, alapszervezeti titkár is.- Mi lesz énvelem, ha ez ideér? Mit mondok majd neki? Ez nem lehet igaz! Ezt csak álmodom. Menten megüt a szél itt helyben! - mormogott félhangosan kétségbeesésében, s a szíve már úgy kalapált, mint amikor egy magányos nagy disznóra fogja rá kibiztosított puskáját.- A délutáni forralt bornak már rég kiment az ereje, attól nem láthatok rémeket. De ez akkor is szellem, Isten bizony, hogy az, biztos a temetőből szökött meg, de mi a francot akar ez itt tőlem? Mert ez ide jön. Ide ez. Közeledik, talán ha ötven méterre van már csak. Mi a frászt csináljak? Ki hiszi el nekem, ha elmondom? Mindenki kiröhög majd, pedig ez szellem - csapongott eszeveszetten a rémült, izgatott vadász gondolata. Megrázta a fejét, nyelni próbált, de szája kiszáradt. Ekkor ösztönösen jobb kezével végigsimít a fél éve, komoly pártösszeköttetéssel megszerzett, héthatvanhetes golyósán, majd újra a kísértetet figyeli.- Ez szellem. A javából. Most már semmi kétség. Leteszi a távcsövet, és - lesz, ami lesz - elhatározással fogja és emeli a puskát. 12 XI. évfolyam 4. szám — 2001. április
