Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Ködöböcz Gábor: „halálunkig halljuk a csengőt”
pedig a valósággal való szembenézés illúzióban bátorságát feltételezi a költő részéről. Az egyes strófák elején az elrongyolódott ünnepi csizma, a szépségét vesztett menyasszony, a bánatteli szív és a hívogató temető jelzik az értékpusztulás és kiábrándulás fokozatait. A versszakok második felében a kérlelhetetlen erkölcsiség, a mozdulatlan elkötelezettség létrontással dacoló ereje, a mégis-morál teremtő indulata ellensúlyozza a veszteségtudat és hiányérzet rezignáltan tényszerű képeit. Az indító strófa metaforikus csizmája ünnepi viseletből idővel hétköznapivá vált. A táncban és az állandó úton levésben) elrongyolódott lábbeli az értéktelenség, a lestrapáltság rekvizituma. Az ’elvásott’ és ’kilyukadt’ múlt idejű igealakok ezt befejezett tényként közük. A második egységbeli megvénült menyasszony, a soványság, szikkadtság, elhasználtság képzeteivel a szépség és éltesség megfogyatkozását, a báj és kellem kiüresedését fejezi ki. Az elképesztően leromlott és megcsúnyult menyasszony vélhetően arra utalhat, hogy az egykori színtiszta idill, a „szocializmus hajnali óráinak ünnepi ragyogása” az egykor eszményített társadalmi rend fordult önmaga ellentétébe. A „kitetszik a csontja is már”, illetve „a csípeje olyan hitvány” plasztikusan mutatja, hogy a fennen hangoztatott eszmények nem állták ki a gyakorlattal való szembesítés próbáját. Ebből pedig logikusan következik a harmadik versszakbeü keserűség és megcsalatottság, a szép ’menyasszonyból’ való kiábrándulás tengernyi fájdalma. A bánatteli szív megrendültsége, égrekiáltó indulata az erdélyi népdalok enyhén balladásra hangolt jellegzetes regiszterén szólal meg. A frazeológia, a szerkesztés és a prozódia is ezt támasztja alá („Annyi bánat a szívemen, / kétrét hajlott az egeken. / Ha még egyet hajlott volna, / szívem kettéhasadt volna.”) A tárva-nyitva álló temetőkapu szimbolikájában ott kísért az idő előtti meghasonlás, az élettel való leszámolás tragikus mozzanata is. Halálhívás és élni akarás vitájában az önmagát szívós léttörvények és a természetes racionalitás által kondicionált erkölcsiség az elmúlás ötszörös tagadásában jut kifejezésre: „Temető kapuja sarkig ki van nyitva, / de nem megyek én oda, / nem, nem, nem oda, / nem megyek be én oda”. Az önportrészerűen emblematikus vers a művészi komplexitás két megkerülhetetlen elemét hangsúlyozza: a költő Kányádi „illúzióban a világ bemutatásában, s kikezdhetetlen az eszményépítésben”.1 Az eszményekhez való hűség többféleképpen értelmezhető. A szükebb és tágabb nyelvi közösséghez, a szülőföldhöz, a megtartó hagyományokhoz való ragaszkodást éppúgy jelentheti, mint ahogy a változó lírai paradigma mély és lényegi változatlanságát, a verseszmény virtuális folytonosságát is kifejezheti. Kontinuitás és diszkontinuitás kettősségében ez a hűségben megtartott szabadságot és a szabadságban megőrzött bőséget jelenti. Az Öreg iskola ünnepére és a Koszorú című verseket a herderi paradigma konfesszionális alakzataiként tartjuk számon. A poétikai természete szerint idő- és értékszembesítő Öreg iskola ünnepére című vers Kányádi egyik legemlékezetesebb hitvallásaként szólaltatja meg az alma materhez, az anyanyelvi közösséghez és a közös kulturális emlékezethez való erős kötődést. A címével Adyt (Üzenet egykori iskolámba), a motívumaival Mikest (Törökországi levelek), szellemiségével pedig a mindenünnen hazagondoló peregrinus ősöket megidéző vallomás a kényszerűségek és lehetőségek, múltbeli determinációk és jelenbeli adottságok felől veszi számba a helytállás és megmaradás esélyét. Az eszmeiségében és erkölcsiségében kristályosán letisztult, liturgikusán megformált kompozíció ontogenezisében az a fajta tapasztalat hózódik meg, hogy a nyelvi és kulturális önvédelem végvárait évszázadok óta a kis falusi iskolák jelentik. Ezek egyike a szülőfalu, Nagygalambfalva iskolája, amit a dokumentumok 1566-ban említenek először. A költő innen számítja a maga identitását, sőt szükebb közösségének magyarságtudatát is: „mi magyarként éltük meg az egész életünket visszamenőleg, és mindig is a magyar nemzet 50 XI. évfolyam 3. szám — 2001. március
