Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)

2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Erdélyi Z. János: Tél

Most, mint La Fontaine tücske, oly szegény vagyok szeles rét rideg peremén.

Abból, mit hangya-lét adott, maradt? Kifosztották kamrám, magtáramat.

Ha tücsök kopogtat be, nálam ő mást nem talál csak mit dúló idő még otthagyott: vágyként egy más hazát - földi szívben égi szív csillagát.

Szürke Ősz jöttén puha földre hajlott tarka Nyár minden viruló virága, és a Tél karján mereven halottan nyugszik örökre.

Elcsitultak rég a beszédes álmok. Zúzmarában hűl ki ezernyi emlék. Táncos ének nem fakad égi ajkon. Fagy foga koccan.

Zizge pelyhek halk raja hull a mennyből; kába leplet von le a föld szemére, altató csókkal leigázva vágyát, hogy melegedjék.

Duzzadó tócsán delejes, jeges kéz húz opálos bőrt, min a fáradó Nap tétován csúszkál s a goromba parton ül le pihenni.

Kósza perc kondul meg a néma csöndben. Holt világ ring szélben a kajsza ágon. Fény-riasztó tüz-szemek izzanak fenn . csillagok arcán.

Új Hevesi Napló

33