Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Reggeli
pontos takarítónőt, ne is jöjjön többet!” Ennyi. Se aláírás, se csókol anyád, Boris... És mi az, hogy egy másik, pontos takarítónőt szerződtetett? Tíz percnél többet még sohase késett. Nehogy már itt is bevezesse a bélyegzőórát... A vén repedtsarkú, a párttitkárok Mucusa... Bezzeg, amikor fizetni kell, szívja a fogát, meg hányszor volt már, hogy jöjjön vissza holnap... Se adót, se biztosítást nem fizet utána, és még neki áll följebb? No megállj, te vén satrafa!... Jókorát belerúgott a kovácsoltvas kapuba, csak úgy zengett. O is majdnem fölordított, akkorát nyilallt a lábába. Vicsorogtak is rá a kutyák veszettül. Már azon gondolkozott, hogy jól megdobálja őket kővel, vagy valahonnét szerez patkánymérget és megzabáltatja a két fenevadat, amikor újra megszólalt a lánya.- Anyu, éhes vagyok!- Ó, édes kis bogaram, mit adjak neked? Látod, kirúgott bennünket ez a vén boszorkány is. Nem ad nekünk reggelit. - Leguggolt a kislány mellé, az arcához szorította az arcát, és mindketten elkezdtek zokogni.- Ne sírj, anyukám, anyucikám, drága édesanyám, én már nem is vagyok annyira éhes! Én nem is akarok enni, csak ne sírj! Az asszony a kezefejével letörölte a könnyeit, szoknyája aljával megtisztogatta a gyerek arcát, és keserűségében megcsikorgatta a fogait. Egy mély lélegzetet vett, felállt, kézen fogta a kislányt, s szinte szikráztak a szemei, amikor kimondta:- Gyere, juszt is elmegyünk reggelizni! Lefelé indultak a dombtetőre épült villasoron. Tudta, hogy az utca végén van egy bolt, ott szokta megvenni a takarítószereket. Afféle kisebb szupermarket, ahol minden kapható, még friss, ropogós zsemle is. A bevásárlókocsiba beleültette a gyereket, a két szatyrot mellérakta, és elindult vele a roskadásig telt polcok között. A kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne az ötéves, vézna kislány. Az egyik eladó megcsóválta ugyan a fejét a szokatlan fuvar láttán, de nem szólt. Látott ő már kacifántosabb dolgokat is ebben az üzletben. Különben is mindent a kedves vevőért. Itt, kérem, minden vágya teljesülhet, csak fizessen. Az asszony lassan, méltóságteljesen tolta a bevásárlókocsit, mint aki éppen azt latolgatja, hogy a méregdrága külföldi konzervet vegye-e meg, vagy a másik polcról vigyorgó Napóleon konyakot. Aztán, amikor úgy gondolta, hogy senki se látja, odaoldalgott a süteményes polchoz, és leemelt egy szép, pirosra sült, ropogós zsemlét. A gyerek kezébe adta, és belesúgta a fülébe:- Egyed gyorsan, amíg meg nem látják! Aztán leemelt még egyet, s a konzervek között válogatva majszolni kezdte. A szemfüles eladó figyelmét nem kerülhette el a dolog, de nem szólt, csak figyelt, Ezeknél az újgazdagoknál sose lehet tudni... Úgy gondolta, majd figyelmezteti a pénztárosnőt. Ha sokat vásárolnak, üsse kő, belefér az árrésbe. Ha nem, ott majd kifizetik. Ezek azonban semmit se vettek. A nő kétszer körbefurikázta az üzletet, aztán kitolta az üres kocsit a gyerekkel.- Hohó, asszonyom! - kiáltott utána a fehérköpenyes eladó. - Hogy képzeli ezt? Vásárolunk és nem fizetünk?- Nem látja, hogy üres a kocsi? Amit én szerettem volna venni, olyat maguk nem tartanak.- Nem-e? - csillant föl az eladó szeme. - És az a két zsemle, amit bent megettek? Ne tagadja, láttam a saját két szememmel! Nem ingyen konyha ez, kérem! Azonnal tessék kifizetni! 30 XI. évfolyam 3. szám — 2001. március
