Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Gyüre Lajos: Tűnődéseim, A nyelvem, Őszi táj
református. A katolikusok világéletemben Csicserbe jártak templomba - kivételt csak a karácsonyi éjféli mise jelentett, mert akkor vallási hovatartozásra való tekintet nélkül Kapósra ment az ifjúság, már csak azért is, hogy az öt kilométeres úton a hidegben egymáshoz lehetett bújni, testközelből érezni az Isten fia születésének közeledtét. Csicserbe jártak hát az emberek keresztelőre, esküvőre, a haldoklóhoz is onnan származott az utolsó kenet. Az esküvői szekerezés virtus dolga volt mindig: kinek milyen lovai vannak, ki kit előz meg, kinek borult fel a szekere. De olyat se igen látott a világ, hogy papot is láttunk, lakodalom is volt Ócsvai Erzsiéknél, csak éppen az esketés maradt el. Háború után voltunk, az iratokat beszerezni nem volt egyszerű dolog, mert az is megeshetett, hogy a vőlegény elmegy keresztlevélért a városba - és Oroszországban találja magát. (Popjaty, popjaty! - kiabáltak a menetelő foglyokra a katonák, s ha történetesen nem volt ki az öt ember a sorban, az utcán sietőt úgy besorakoztatták, hogy csak öt év múlva tért haza, ha a tífusz addig el nem vitte.) Csak a Jóisten a megmondhatója, hányán ültek le esténként a vasszög nélküli asztalhoz, forgatták a szitát, s mondták a rituális szöveget:- Szent Péter, szent Pál! Hazajön Oláh Andri?! Emígy fonogattuk a szavak végét egymáshoz, mígcsak a nóta ki nem rügyezett. Előbb csak úgy félénken, szégyellősen, hogy hát be se ittunk, mégis gajdolunk. Aztán mind bátrabban, végül édesanyánk is hozzásodródott az ének fonalához. Valahai szép alt hangján elénekelt minden dicséretet, zsoltárt, pedig katolikusnak született, csak aztán vált kálomistává, hogy apám feleségül vette az őrdarmai házból. Nagyanyám buzgó katolikus lévén, hallani se akart a házasságról. Kitessékelték a kérőt. Apám nem is az utcán, hanem a kertek alatt indult hazafelé, mikor utána ugrasztották Erzsi nénémet, a család vakarékját (tizennegyedik gyerek volt), hogy jöjjön vissza, mégiscsak odaadják a „lyányt”! Most az apátok nótáját! Szegény, nyugodjon, hogy szerette! S már adja is hozzá a hangot: „Sárga paszuly az ágy alatt, Jaj, de igen, igen rígen nem láttalak. Gyere be, gyere be, de gyere be, Csak magam vagyok én idebe!” Aztán behívtuk a temetőből Tóbiás Sándor szomszédunkat is, hadd lássa: nem felejtettük el a dallam végi csavarintásait. Mert aszongya hogy: „Terebesi csárda előtt a nyájam Közepében arany szőrű juhom van. Nem akar az ürü juhom legelni, Rézcsengőjét haragosan csengeti!” A halottak nem öregednek. Deli legén még ma is Balogh-Ferenc Sándor, aki hazaszökött a frontról. A maga részéről befejezte a háborút. Az anyja jót akarván, a hideg elsőházba, a dunna alá bújtatta, nehogy elvigyék az oroszok. Elvitte a tüdőgyulladás. Tóth Emma is pártából ment ki Szent Mihály lován a temetőbe. Bosnyák Kati alig ízlelhette a fiatal menyecskesort, a hajnali vonat vitte szekerestül, lovastul az Úr elé. S itt van ni, most mondják, hogy Géczi Sanyi is elment megkeresni az égi talponállót, pedig a jó múltkor a faluban jártamkor még igencsak jókedvében volt. Új Hevesi Napló 21
