Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)

2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Gyüre Lajos: Tűnődéseim, A nyelvem, Őszi táj

JQa^o-l

Nemrég, úgy június elején otthon jártam. Valami belső kényszer hajt mindig, hogy újra lássam, szemem recehártyáján az értelemig tükrözze: „Honnan jöttél!” - bár Illyés Gyula szerint nem az a lényeg: ki honnan jött, hanem az, hogy hová megy! - de hát ez már filozófia. Jómagam arra voltam kíváncsi: megvan-e még a régi játszóhely, a Csőrény, raknak-e még fészket a varjak, szarkák a Kiserdőben, s virágzik-e a didiké a földeken, s a temető sarkában terem-e még a bóbiska, s van-e gyerek, aki kiássa, s jóízűen falatozza? (Érdekes, hogy Koncsol Laci falujában Deregnyőn, amely szomszédos a miénkkel, Mokcsával, dődike a neve a búzavirágnak. S hogy nálunk „fírisz”-szel, náluk pedig „férész”-szel fűrészelnek.)

A szülőház kiskapujának drót kallantyúját megemelve a fűvel, gazzal benőtt udvar döbbentett meg. Az eperfa sem nyújtja többé a hűsölést lombot eresztve nyáridőben, s hiányzik alóla a zsombék ülőke: a mesék szülőhelye. Apai nagyapám estébe hajló szálláshelye, hol a meséit hallgattuk szájtátva. Ott elevenedett meg előttünk Kinizsi Pál, ahogy két törököt tartva a két kezében, egyet pedig a szájában, ropja a győzelmi táncot, s nyitogattuk kicsi világunkat a szépséges Tündér Ilonára, aki a kútnál mosott, mikor a hétfejű sárkány elrabolta. Az új gazda - ha van ilyen — az eperfát kivágatta tövestül. A félvad Othellóval befuttatott lugas is a múlté. Szorongva indulok a kert felé: bizony a csűr sehol, se szalmakazal. Lejjebb a Csőrény helyén pedig széles víztükör. Vadkacsák ijedt csapkodó szárnya veri fel a csendet. Elfelejtették - vagy nem is törődtek vele - kitisztítani a levezető árkot Kiskerész felé.

Mindez akkor jut eszembe, amikor a minap besorakozott a család apraja-nagyja édesanyánk lakótelepi egyszoba-konyhás lakásába, hogy méltó keretet adjon születésének 80. évéhez. így aztán nem is szóltam borongósra sikerült utamról. Vártuk az órát, mert anyai nagyanyám elbeszéléséből anyánk születésének minden kis részlete bennünk élt eleven emlékezetként. Tizenharmadik volt a sorban.

A várakozás perceiben a toronyház harmadik emeleti betonfalai kiszélesedtek. Belefért az egész mokcsi határ. A Csőrény zsombékos kákabukóival, a Felsőerdő kivágott nyárfáival, amiből a szeretvai oláhcigányok dagasztó, sózó, teknőt, szakajtót faragtak, a földben maradt rönkjeivel, amit mifelénk csak mindközönségesen dücskőnek hívnak, a Sári lovunk, amelyet elvittek a németek. De megmaradt a csikaja, a Szellő. Azt pedig a tyúkok ették meg a földműves szövetkezet kertjében, a tyúkokat, jaj, Istenem, tán mi is ettünk belőle - így anyánk —, vagy más istenteremtménye, aki ugyancsak elporlad, s megeszik a párkák. így teljesedik be a világ körforgása - hallom az öreg Varga tiszteletes hangját a szószékről, aki immár jó néhány évtizede ott porlad a temetőnk egyetlen tölgyfája alatt. Még ő nézte ki magának a helyet magányos sétáiban: hol nyugodjon haló poraiban.

így mendegéltünk vissza az Időben, kapkodva egymás szájából a szót, kiterítve a keresztöltéses asztalterítőre múltunkat, mint az öreg Horgos a krumplilángost a bokorra, hogy az éltető nap melege hátha megpirítja a sületlenjét is. Megjártuk a kihalt udvarokat. Keresztapámhoz, Bálint Józsihoz is betértünk, vajon mivel bíbelődik így vasárnap délután az állatok etetése közben. Lőcsöt farag, vagy az égi földeken tilalomfát állít, hogy ne tapossanak utat a friss vetésben, mint idelent, amikor a falu nagy felvidámodására a gyűlésen fennhangon kijelentette:

Új Hevesi Napló

19