Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - KÖZÉLET - Patkós Attila: A százados úr és legénye
embersége (mindezek tetejében stílusa is!) leszerelő katonája szüleinek megírni ezt a minden kitüntetésnél többet mondó elbocsátást. De vajon mitől válhatott az egyszerű tisztiszolga „az egész század példaképévé”, a tiszt úr barátjává? Attól, hogy snájdig legény volt (a körzetbe látogató tisztek gyakran dicsérték Szabó századost szerencsés választásáért, a jó kiállású, pedáns, ápolt katona láttán)? Aligha, hiszen a küllem és külcsín nem érdem. Mint legtöbbször hátramaradott, a harcban sem járhatott az élen. Az otthon géppuskás kiképzésben részesülő fiú talán csak eltévedt golyóval okozhatott kárt emberben, hisz’ az ő feladata a tiszti szállás tisztántartása, a mosás, a közvetlen cipelés volt. Mivel vívta ki hát mégis ezt a leszerelést hozó és büszkeségre okot adó levelet? Mert tán csak nem részesült ilyenekből az egész század...? Talán azzal, hogy még őszön, a frontra jövet a vagon keskeny ablaka előtt állva elcsodálkozott az addig általa álmában sem látott északi Kárpátok fenyvesek közé szorult vágtató folyóinak, patakjainak szépségén? Vagy, mert hirtelen sóhajtva fordult el az ablaktól az első töltésmenti sisakos fejfák láttán...? Lemberg, Kijev, s oda föl, a végtelennek tűnő Dnyeper partján Nyezsim, Csernyigov, Gomel, majd a Brjanszki erdő, mely mi mindenről beszélhetne... A huszonkét (rettentő fagy miatt) napokig temetetlenül magukkal hurcolt honfitársaik tetemei, köztük a nyitott, kékszemű kispesti fiú, aki egy villámcsapásként lesújtó repülőgép-támadás iszonyú tüzében festette vérével pirosra a hómezőt... A „jóban-rosszban segítőtárs” ekkor siratja el mindkét lábára végzetes sebet kapott, szomszéd falubéli bajtársát, ekként:- Mihály, Mihály, hogy történhetett ez veled...? Parányi jégdarabkákat ezernyi üvegszilánkként eszelősen arcokba vágó hóvihar, tábori karácsonyfa gyertyával, sírjukból kifordított, lemeztelenített magyar katonák, jámbor anyóka tehénnel, nehéz katonaládák, ló után kötött, halálig húzott, magyar csizmát zsákmányolt ukrán partizán, felszedett vasúti talpfák esti tüzénél német, olasz és magyar nyelven egyszerre felcsendülő, szárnyaló katonaének, keserűség, könny, halál, hálásan mosolygó gyermekek, segítségért pislantó lányok, erdőszélre kitévedt őzek, ábrándok, álmok, hő imák és meghallgatások. Hazatérés. Leszerelés. „ Együtt voltunk Délvidéken... és most Oroszországban... ” Ők tudják igazán, mit jelent a háború! Csak őt tudhatják, mikor, hogyan és miért lettek bajtársakká. Még tart a pusztulás, amikor az ifjú százados újra találkozik Jóskával, aki civilbe öltözve bemutatja neki menyasszonyát. Barátok azonban nem lehettek. A béke beköszöntével a tisztnek nyoma veszett. Alighanem Ausztrália fogadta be, vagy tán valami más tája a világnak. Tőle emlék mára egy maradt csupán: a nyolcrét hajtott, megsárgult levél. Ám ez az emlék beszédes! „Mindenki olyan katona lesz, amilyen ember volt..." Két derék katonáról tanúskodik ez a levél... S hogy mi lett a legénnyel? Róla többet tudni. Őszfejü öreg mára, ezernyi virágot termő, hatalmas kertjében - Mit kertjében, „arborétumában”! — napestig szorgoskodik. Tavaly ünnepelték aranylakodalmukat - persze, hogy az egykori menyasszonnyal! Ünnepszámba megy, és örvendeznek, ha meglátogatják fiaik, unokáik. Egyszóval él a „kötelességtudó katona”, s néha régmúlt dolgokról mesél, nekem is. Az Édesapám. 68 XI. évfolyam 2. Szám— 2001. február
