Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - KÖZÉLET - Cserniczky Dénes: Micsoda különbség!
Gserniczty Dénes Q/fiíócáoda Áü/öwÁida/ II. János Pál pápa kemény szavakkal ostorozta az úgynevezett VAD KAPITALIZMUS-t, mely az ő Istene fölé helyezte az új istent, a pénzt. Ostorozta a pénz megszerzésének kegyetlen formáit, elítélte a családromboló hatását, elítélte sok negatívuma mellett az ember jellemére, karakterére gyakorolt katasztrofális befolyását. Én is írtam régebben a pénz szerepéről ennek az újságnak a hasábjain. Azóta alig telt el pár év, és én nosztalgiával gondolok vissza a „régi szép időkre”, amikor még a mai pénzbirtoklási láztól elvakult, útjából mindenkit elrugdosó, könyörtelen pénzcápákhoz képest szinte még jámbor szerzetesek és apácák ügyködtek a pénz cirkuszi arénájában. Jó tett helyébe jót várj! Közmondás. A közmondás pedig évszázadok tapasztalatának emberi és társadalmi lecsapódása. Évszázadokon át úgy élt az ember, azzal a mindennapi erkölcsi gyakorlattal, hogy ha jót tesz valakivel, azt az a valaki jóval fogja viszonozni. Ez egy természetes életérzés és íratlan törvény volt. Természetes, mert ebben az életfelfogásban, ebben a gyakorlatban élte mindennapjait. Idegsejtjeibe beépült, automatikus karakterformáló erő volt ez, melyet látványosság és nagy csinnadratta nélkül nemzedék nemzedéknek adott át. Hol, mikor bolondult meg az a világ? Mikor lett a szálfaegyenes jellemből nádszál-hajlékonyságú napraforgó? Tudjuk?... Igen, tudjuk, mikor. Sokan, sokszor elsiratták már ezt a népet, ezt a nemzetet. Költőóriások, népdalteremtő zsenik, nótaszerzők reményvesztett víziókban álltak a sír körül, hol nemzet süllyed el. Azt mondják, erre a mindenre jelzőt találók, hogy depressziós, sírva vigadó nép vagyunk. Ha vennék a fáradságot és végignéznének történelmünkön, akkor egy percnyi nyugalmat nem találnának. Háborút háború követett, hol az ellenséggel, hol egymással. És ezeket a nagy százalékban vesztes háborúkat megtorlások, börtönök, kivégzések követték. Csoda, igen csoda, hogy ez a nép nem roppant össze. Szálfaegyenes jelleme nem tört meg, amíg szinte tudományos pontossággal kidolgozott módszerrel ezt, az utolsó erőtartalékát is felőrölték és a korrupció falanszterébe terelték. Tízegynéhány éves gyerkőc lehettem. Szokásos országos „állat- és kirakodóvásár” volt Bélapátfalván. Akkoriban hozták azt a rendelkezést a passzusokról. A passzus az állatok adás-vételénél kiállított hivatalos okmány volt. Valami elképesztő roham keletkezett ebből. Nagyapám, ő volt a főjegyző a faluban, hívatott:- Dinikém, kis unokám, ülj le e mellé az íróasztal mellé. Ne csinálj mást, csak ezekre a passzusokra írd fel a gazdák neveit. Arra ügyelj, ki a vevő, és ki az eladó. Ha ezzel kész vagy, add tovább Valikénak! Én írtam, írtam, továbbadtam. írtam, írtam, továbbadtam. Hirtelen egy hang:- Főjegyző úr, minek ez a papír?- Nézze, János, maga eladja a tehenét. Hogy erről legyen írásos papír, hogy maga megkapta a vételárat, hogy maga egészséges állatot adott el, és ha netalántán valami vita támadna maguk között, itt a papír, legyen mire hivatkozni. A gazda előrelépett, nyújtotta jobbját, mintha képzeletbeli üzlettársával akarna kezet fogni, hogy ezzel pecsételje meg, évszázadok óta törvénnyé nemesedett kézfogással, az üzlet létrejöttét, keményen szembenézett nagyapámmal:- De főjegyző úr, nem elég az én becsületes kezem?! Ezzel a nagyapámmal történt a következő eset. 64 XI. évfolyam 2. Szám—2001. február
