Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: A szibériai fogoly
lett. A foglyok egy része foglalkozott az aranykitermeléssel, a többiek utakat, településeket építettek. A kényszermunkások barakkokban laktak, amelyek fából készültek, belül ki voltak tapasztva, s körben egy méter magas és ugyanolyan szélességű földkoszorú volt, amely a szigetelést szolgálta a rendkívüli hidegben. A barakkokban benzines hordókból készült kályhákkal fűtöttek. Ezek környékén elviselhetetlen volt a hőség, de a kályhától 6-8 lépésre már megfagyott a barakk fala. A skorbut ellen az erdei fenyő és a feketefenyő leveleiből főzött szirupot (szlányik) ittak. A barakkok jól őrzött drótkerítéssel körülfogott, őrtornyokkal erősített, géppisztolyos belügyisek őrizte táborokban voltak, szökni innen nem lehetett, az kész öngyilkosság lett volna. A táborból naponta kijártak dolgozni az aranybányába. A táborok lakói közt megtalálhatók voltak a II. világháborúban Nyugaton harcolt és német fogságba esett, vagy egyéb ok miatt gyanússá és megbízhatatlanná vált orosz katonák ezrei. Rajtuk kívül német, román, cseh, magyar foglyok is voltak, az utóbbiak igen kevesen. A tábor mellett szintén barakkokban éltek azok, akik már szabadultak, de a körzetet nem hagyhatták el. Közöttük sok volt a politikai elítélt, vagy a sztálini represszió áldozatainak a hozzátartozói, nők és gyerekek. 1953 márciusában Sztálin halálával változások történtek, viszont a munkaerőre szükség volt a bányákban. Ezért megnyíltak a táborok, többet feloszlattak, s a foglyok a táborok körüli településeken telepedtek le. Már nem őrizték őket, nem kellett ingyen dolgozni, hanem fizetést kaptak, viszont a körzetet továbbra sem hagyhatták el, s a távolabbi külvilággal még levél útján sem tudtak érintkezni. A volt foglyok visszakapták a nevüket, viszonylagos szabadságot élveztek, s ha úgy hozta a helyzet, megházasodhattak, családot alapíthattak. Az ellenőrzés is lazult, már csak 1-3 havonta, majd még ritkábban kellett a területi belügyi hivatalban jelentkezni. Ez a település, ahol Magyar János a Magadani körzetben ekkor már egy több Franciaországnyi, ritkán lakott területen volt, ahol még nem volt közigazgatás, hanem azt továbbra is az NKVD őrizte és ellenőrizte. Az időben a belügyi szervek látták el a közigazgatási feladatokat. Az un. szovjet típusú tanácsok megalakulására 1956 után került sor a területen. Időközben Magyar János a bányánál, a javítóműhelybe került, ahol rövidesen ő lett annak a vezetője. A településen megismerkedett egy ukrán leánnyal, egy bizonyos Natasa Csemyisevszkajával, aki szakácsnő volt. A háború után Natasa apját, mint fehér partizánt ítélték el 25 évre, s a büntetésként a Magadani körzetbe került családostul. Az apja az embertelen munkakörülményekben elpusztult. Natasa és a középkorú anyja valamikor 1950-ben hagyhatták el a lágert, s a tábor melletti kisvárosban laktak. Magyar János beleszeretett az ukrán leányba és összeköltöztek. Ez a kapcsolat erőt adott Jánosnak már, mert hinni az életben. A kapcsolatukból, amely 1953 tavaszán kezdődött, két gyerekük született, egy kisfiú és egy kislány, szépen cseperedett. Magyar János ismerte a szovjet törvényeket, hogy az a volt külföldi fogoly, aki szovjet állampolgárt vesz feleségül, vagy szovjet állampolgárhoz megy férjhez, elveszti az állampolgárságát, s automatikusan szovjet állampolgárnak minősül, aki a reményét is elveszti, hogy valaha is hazakerüljön. Történetünk főhőse már a nősülés gondolatával foglalkozott, amikor közbeszólt a véletlen... 1955 nyarán egy éjszaka kellős közepén szovjet belügyesek keresték fel a lakásán Magyar Jánost. A váratlan jövetel oka az volt, hogy Jánost, aki nem volt szovjet állampolgár, egy újabb fogolyszállítmánnyal hazaszállítsák. Nem sokat teketóriáztak, szinte búcsúzni is alig hagytak időt, felöltözve egy teherautóra rakták. Néhány óra alatt egy 100 52 XI. évfolyam 2. Szám— 2001. február
