Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Tusnádi László: A jel, Nyelvében él csak…
®íi<wuícl'tf JQdix/á C4Jel Memento móri - rezzentem a szóra; hamvazószerdák némán elvonulnak. Gyermekkoromban bús volt az az óra, amelyből most az emlékek nyomulnak. Hamvát a halál némán, egyre szórja, a forró könnyek fájón már tolulnak. Évről évre gondolni ily adóra? Nem elég sírni csak, rögök ha hullnak? Hamu-jeled, Uram, gyakran kerültem, hisz gyászos gondba, annyiba merültem; jobb felkacagni drága, szép napodra. Ám a sima út kiszökellt előttem, majdnem a sanda vég kannába dőltem, de nem: csak jeled került homlokomra. é’/ có<zA>. . . Vasfüggönyt látva jó volt messze szállni, külhonba menni, ember-arcra nézni, testvért a távol tájon is találni, egy szebb hon képét messziről idézni. Álmok faláról tudunk csak lemállni, honunk szabad, de karvaly karma tépi. Idegenekké épp itt kell-e válni? Más birtoka lesz szép földünk, e régi? Ha ily gyorsan nyeli örvény vak árja, a gyermekeinket vajon mi várja? Szabadon adják el kincsünk, jövendőnk? De nyelvünkben a sajgás egyre éled, dalunk még így is töltse a vidéket! Ez a miénk, s tagadja síri kendőnk. Új Hevesi Napló 21
