Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Eltékozolt évek
T. Ágoston László (p/lé/ca&o/t éweh Csak ült a szobájában és nézte az üres rajzállványt. Máskor is megtörtént ez vele, hiszen világéletében úgy szeretett dolgozni, hogy először maga elé képzelte a már kész épületet kerítéssel, parkkal, a teljes környezettel, és ebből bontotta le a részleteket. Most azonban nem volt papír a rajztáblán. Minek is lett volna? Senkitől se kapott megrendelést, és a feje is olyan üres volt, mint a kifüstölt méhkas. Nézte az állvány padlóba gyökerezett lábait, és kesernyésen elmosolyodott. Gyantaszagot érzett, a frissen gyalult fenyő édeskés gyantaszagát. Aztán meg a halottasház illatemlékei kavarodtak föl benne. Kesernyés krizantémok, gyertyák, művirág koszorúk, dohos gyászdrapériák. A koporsóban apja kisimult arcát látta. Mióta minden nappal közelebb jutott az ötvenedik évéhez, gyakran gondolt a halálra. Nem dacosan, lázadozva, mint a húszévesek, nem is megfáradt bölcsességgel, mint az aggastyánok, inkább valamiféle gyermeki kíváncsisággal. Annyi mindent kipróbált már életében, annyi kudarcot kellett bezsebelnie, hogy ettől várta élete nagy kalandját, mely egy olyan világba röpíti, ahol számára is terem valamiféle babér. Nem tudta szavakba önteni, mit is vár ettől az átváltozástól, azt se tudta, mi lesz majd azután, csak a zsigereiben érezte, hogy valaminek történnie kell, hiszen az nem lehet, hogy ennyi felhalmozott energia semmivé váljon. Apja, nagyapja életére gondolt. Egyikük se érhette el, amire vágyott. A többi őséről nem lehettek emlékei, de az biztos, hogy ahány halott, mind kisimult vonásokkal feküdt a koporsóban. És itt van ő, P., a tervezőmérnök, az építész, akinek most kellene a csúcson lennie. Házakat, városokat kellene építenie, hiszen ehhez ért, erre született. Az sem lehet vitás, hogy meg tudná csinálni. Százszor bebizonyította már, hogy a legjobb szakemberek közé tartozik. Az apja is bebizonyította, hogy az első gazdák közül való. Senkinek se voltak olyan szép lovai a faluban, mint neki. A kukoricaföldjét hét határban megcsodálták. Öregkorára mégsem lehetett több, mint tejeskocsis a téeszben. Ő meg itt ül a rajzállvány előtt, és lyukat néz a levegőbe. Az apja is halk szavú ember volt, soha nem állt a hangoskodók közé. Akkor kezdett el káromkodni, amikor elvették a földjét és vágóba hajtották a lovait. Fél évet ült érte. Azt se tudták, él-e még... Micsoda világ ez, ahol annak van igaza, aki hangosabban kiabál? Micsoda világ ez, ahol csak a haláltól várhat az ember megnyugvást? Micsoda világ ez, ahol az építész munka nélkül bámulja, hogy a fegyvergyáros nem győzi zsebre vágni a dollárjait?! Már-már ott tartott, hogy hangosan elkáromkodja magát, amikor megjelent a szoba ajtajában Irén, a felesége, és halkan figyelmeztette:- Indulnod kell, szívem... Rögtön két óra lesz.- Megyek - mondta mintegy fölriadva álmodozásából -, megyek. Egy építész vállalkozóval volt találkozója a belvárosban. Állást ígért neki valami német érdekeltségű, most alakuló cégnél. Maga se tudta, mit várhat ettől a megbeszéléstől, sőt azt se tudta biztosan, ő mit akar, de úgy gondolta, a mostaninál csak jobb lehet. Másfél évig volt munkanélküli, mire nagy nehezen talált egy kft-t, ahol alkalmazták művezetőnek. Harminc emberrel dolgozott a belvárosban. Roskadozó, százéves épületeket kellett renoválnia. Jól járt vele a vállalkozó, hiszen nem kellett tervezőt felfogadnia. P. minden rajzot, számítást elvégzett, a hivatal ráütötte az engedélyre a pecsétet, s már húzták is föl az 16 XI. évfolyam 2. Szám— 2001. február
