Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cseke Péter: Tóbiás Áronnal - az együttgondolkodás asztalánál

közelmúlt felszínre törésének a sajátja. Ennek köszönhetően új nézőpontú történelmi panoráma nyílik meg előttünk a bennünket annyi történelmi megpróbáltatásnak és választásnak kitevő századról és annak is a második feléről. Ám nemcsak a még „elrendezetlen” közelmúltra emlékeztetnek ezek az írások, a jövőre is ablakot nyitnak. Találóan írja Mészöly Miklós a kötet élén álló (Tóbiás Áron szokatlan kalandra hív...) betájolásában: mintha csak egy morbidul elképzelt „recski” éjszakán rögtönöznének egymásnak szabadegyetemet, estéről-estére, Tóbiás Áron (mikrofon előtt s a mikrofonnál is érzékenyebb Írói tollal) megszólaltatott hősei. Ehhez azonban egy olyan történelem-faggató írástudó kellett, aki maga is - tollal, mikrofonnal - tevőleges részese és szenvedő fele volt az eseményeknek, tehát nemcsak rezonőrje társai gondolatainak (bár ez sem kevés), hanem „oknyomozója a közös megpróbáltatásoknak és reményeknek”. Tóbiás Áron úgy tesz beavatottá a magyar közelmúlt neves és (ma még) kevésbé ismert személyiségeinek életébe, hogy akik nem élték át a felidézett sorsfordító küzdelmeket, azok is átérezhessék: valamennyien egyazon múlt megpróbáltatásainak tanulságaiból építkezve léphetünk csak a tudatosan alakítható jövendőbe.

Minden élettény, esemény, gondolat 1956-hoz vezet, onnan indul és oda tér vissza a kötetben. Ez a gyűjtő- és szórólencséje A magyarok vérének. Akkor is, ha bizonyos műfajokban ’56 csak áttételesen, illetve még utalásszerűén sincs jelen. És ez korántsem véletlen, és nem is szerkezeti / szerkesztési aránytalanság: 1956 egybeesett a szerző második „ajándékéletével”. Amikor tudatában lehetett annak, hogy mit nyerhet vissza, illetve mit veszíthet el - ha nem is végérvényesen - akkori magatartásával és ebből következő cselekedeteivel.

Pályakezdő toliforgatóként ismerkedtem meg vele, a hetvenes évek elején. Nagyenyedre utazott éppen, oldaltáskájában az elmaradhatatlan magnetofonnal. Meglepett, hogy miközben én jóformán semmit sem tudtam róla, ő számon tartja kedvenc témáimat, riportalanyaimat. E kötetből fedezem fel: ez sem volt véletlen. Hiszen otthonos ő mindenhol, ahol még felzúg a magyar zsoltár. Nemcsak a nyugati világban, hanem a Duna- térség magyarok vagy magyarok által is lakott tájegységeit járva is arra kérdez rá: itthon vagyunk-e? Hogy szolgál a történelmi erőnlétünk?

Ha némely írásával a rendszerváltás előtt elvétve találkoztam is - 1966 és 1990 között mindössze kétszer kaptam útlevelet Magyarországra -, voltaképpen 1989-es Nagy 7/nre-könyvéből fedeztem fel magamnak Tóbiás Áront. Pedig ezt a kötetet (In memóriám Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre. Szabad Tér Kiadó, 1989.) „csak” válogatta és szerkesztette, szűkszavú bevezetővel látta el. Magáról is annyit tartott illendőnek elmondani a kötethez cím nélkül illesztett oldalnyi jegyzetében, amiből a feladatvállalás és -teljesítés illetékessége kiderülhet. Innen tudtam meg, hogy 1956 őszén egyike volt a Szabad Kossuth Rádió öttagú szerkesztőbizottságának, a megtorlás idején pedig másodrangú vádlottként szerepelt a Varga Domokos és társai elleni — első - íróperben. (Standeisky Éva Az írók és a hatalom 1956-1963 című, a budapesti 1956-OS INTÉZET által 1996-ban kiadott könyvéből olvasom, hogy a csaknem fél évi vizsgálati fogság után egy esztendei felfüggesztett börtönre ítélték.) Szabadlábra kerülése után - magyartanári diplomával a zsebében - volt segédmunkás, figuráns, képügynök, bibliográfus, hangmuzeológus, sajtóreferens, reklámügynök... Az már az irodalomhoz való visszatérését jelentette, hogy az Új Tükörnél a határon túli magyar irodalmat bemutató rovatot szerkeszthette... (Magam ebben a periódusban találkozhattam — ' egy-egy Erdélybe véletlenszerűen átjutó lappéldánynak köszönhetően - a nevével.)

Tóbiás Áron nem volt még harmincéves, amikor „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom előmozdítása” miatt - a „nagy írópert” megelőzően

Új Hevesi Napló

39