Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: A hazáról, „Salytószabadság”
i f lurawski 11 íagdol na QO/Áaxáwí/ A haza több, mint földrajzi környezet és a benne élő nép hagyományainak összessége. Több, mint kultúra, jóval több, mint ideológiai rendszer és jóval összetettebb fogalom, mint a mindenkori napi politika diktálta eszmei zűrzavar. A jelenkor magyar történelmének alakulása egyre inkább arra ösztönöz bennünket, hogy újrafogalmazzuk hazánkkal kapcsolatos érzéseinket, gondolatainkat, mert hiszen sokkal inkább, mint azelőtt, állandó szorongatottságban élünk, kitéve a globalizáció elvárásainak és már-már terrorisztikus fellépésének mindennel szemben, ami nemzeti, egyéni és eltér az uniformizált egyen-euro-kozmopolita-káposztafejtől. Hovatovább már ott tartunk, hogy folyton mentegetőznünk kell, ha megnevezzük nemzetiségünket, vagy a másokét. Két világháború eszme-hordalékától elvakult egyének követelnek meg tőlünk permanens bűntudatot, vagy legalább annak a látszatát, és csupa olyasmit, ami idegen valamennyiünk felfogásától és világától. Gyakran hallani olyan elképzelésekről, melyek hazainvitálnák és betelepítenék a határon kívül rekedt magyarság még túlélő részét, vagy másokat, akik eddig idegen földön éltek, de szívesen laknának Magyarországon. Mindez kétségbeesett törekvésnek tűnik a józan szemlélő számára, hiszen ha belegondolunk, mivel járna mindez mindkét fél számára, rögtön be kell látnunk, hogy elfogult kívülállók gyermeteg elképzelései az efféle gondolatok. Mi, egriek mindig is büszkék voltunk városunkra, és az ide települők könnyűszerrel és boldogan vették át és tanulták meg a helyi hagyományokat, hiszen a legnemesebb hazafiságban gyökereznek és mindenkit szebbé, jobbá, nemesebbé tesznek, aki velük szembesül. Éppen ezért, ha csak arra gondolunk, hogy innen elmenni, kivándorolni, elűzetni miféle lelki megrázkódtatással járna, azt a gondolatot sugallja mindnyájunk számára, hogy a máshol nevelkedett és máshová tartozó lokálpatrióta is feltehetőleg ugyanígy érez és ugyanígy tiltakozik lélekben a lehetőség ellen. A haza több, mint egy közösséghez tartozás. Ugyanúgy részét képezi a szülőföldhöz ragaszkodás, bárhol születtünk is, Egerben, Szegeden, Budapesten, a Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken vagy Kazahsztánban, a csángók földjén vagy Amerikában. Aki kivándorol, annak számolnia kell azzal is, hogy örökké szenvedni fog a honvágytól, ami megmagyarázhatatlan módon húzza-vonzza ahhoz a kicsinyke földdarabhoz, mely első otthonát jelentette itt, a világban. Mindegy, hogy fejlett vagy fejletlen társadalom létezik azon a darabka földön, mindegy, hogy jó vagy rossz az emberi közösség, mely lakja, mindenképpen megszenvedjük az eltávozást vagy az onnan eltávolítást, ugyanúgy, mint az átültetett növények. És azzal is számolnia kell, hogy gyermekei már egy másik földdarabhoz fognak ragaszkodni, tehát a családból valaki fel kell hogy adja hovatartozását vagy vágyait. Óriási kérdés feszül manapság bennünk és körülöttünk: Ki lehet-e mondani, meg lehet-e fogalmazni, s ha igen, lesz-e, aki meghallgatja, mekkora igazságtalanság és képtelenség volt, ami nyolcvan éve Trianonban történt, s hogy ez mekkora törést okozott minden magyarban, miféle anyagi, gazdasági és emberi lesüllyedéshez vezetett mindaz, amit ott és akkor egy békésnek mondott diktátumban megfogalmaztak a nagyhatalmak. Politikai szándékokból, történelmi és politikai prekoncepciók alapján, nem tudni, honnan vett erkölcsi alappal és miféle nemzetközi támogatottsággal... 72 X. évfolyam 7. szám - 2000 július
