Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Bakonyi István: „Az maradtam, aki voltam”

annak a fölismerése, hogy mit hagytam oda. Kellett a távolságtarás, de már hazaláttam. Láttam, hogy élnek, mint élnek, mi a mindennapos küzdésük, és milyen gazdag kultúrát és nyelvet hagytak rám. Az is kezdett motoszkálni bennem, hogy anyám szavai nemcsak a fülnek szólnak, hanem a szívnek is. S ha már oda szólnak, akkor ezek őrzendő szavak. Ha őrzendő szavak, akkor úgy kell velük gazdálkodni, hogy ne legyek méltatlan hozzájuk.- Talán ennek a része az is, hogy van egy versed, amelyben édesanyád sosemvolt kapcsoskönyvéről szólsz. Nem bánnám, ha ennek a versnek a hátterébe beavatnál bennünket!- Szívesen beszélek róla azért is, mert van, aki mindmáig ezt tartja a legjobb versemnek. Ez szereplíra, hiszen én beöltöztem anyám érzületeibe, és megpróbáltam megírni mindazt, amit ő is megírhatott volna, ha írástudó. Azt hiszem, hogy sikerült, s ezt igazolja, hogy egy időben a szavalóversenyeken az egyik legtöbbet szereplő vers volt, másrészről a fogadtatása eléggé megoszlott. Volt, aki azt mondta, hogy ez a vers avíttas. Hozott nyelvemnek, hozott igéimnek a mai napig nem egyértelmű a befogadása, mert a szellemi restség nem szívleli, hogy az ember olyan nyelvvel bíbelődjék, amelyben a kimondott szó láttatja is a fogalmat, nemcsak jelöli. A képi nyelv ezáltal különválik a ma használt mindennapi beszédtől. A költészetre viszont ez a legalkalmasabb nyelv. És én ezzel gazdálkodom most már 35 éve, s ez egyre inkább úgy teljesedik ki, hogy a látszat szerint én új nyelvet teremtettem.- Én meg azt is gondolom, hogy prózád és lírád nyelve között szerves egység van. Ugyanakkor sokan mondják rólad, hogy verseidben és regényeidben is egyetlen témát jársz körül. Ezt én egy kicsit vitatom, mert azért vannak elmozdulások a pályádon. Mindenesetre az is kétségtelen tény, hogy a különböző műfajú írásaid nyelve között sok az átfedés. Nem tudom, hogy ez mennyire tudatos, s azt sem tudom, hogy vannak-e olyan szerzők, akik e tekintetben hatottak rád.- Ha valaki mélyebben olvas, az rájön arra, hogy az az egyetlen téma mindenkiről szól. Az Esőrácsok című regényemben, ahol megírom az áttelepülést, az éjszakát, az emberek belső vívódását, s ez a mindenkori áttelepítettek és elüldözöttek sorsát rögzíti. Ha megírok egy állomást, akkor azt megemelem, hogy minden menekülők állomása legyen. Gondoljunk csak bele, hogy abban a korban ebben a térségben ötmillió ember cserélt kényszerből szülőföldet. Mindig igyekszem érzékeltetni, hogy ebben a térségben, erős képi fogalmazással, testvércsonttal ékített tájon élünk. Ennek az újra- és újrafogalmazása azért fontos, mert talán eljuthatunk egyszer odáig, hogy a késközelség kézközelséggé válik. Szeretném azt is elmondani, hogy újságíró koromban volt olyan 23 esztendő, aminek nagyon sokat köszönhetek, ami valahogyan íróvá formált.- Ez a Népszavához kötődik.- Igen. Ott én irodalmi szerkesztő voltam, és sok-sok élő nagy íróval kerültem munkakapcsolatba. Illyés Gyulától kezdve Veres Péterig vagy Déry Tiborig. Én kaptam tőlük azt a fajta biztatást, ami zavart vagy kétségbeejtő óráimban segített. Amikor Illyés Gyulához mentem azzal, hogy föl akarom adni a szerkesztői munkát, ő azt mondta, hogy amíg az embert a strázsahelyéről le nem lökik, addig ne hagyja el őrhelyét. Vagy a másik dolog, amikor neki vitája volt Lukács Györggyel, s ezt mintegy 12 flekkes írásban megfogalmazta, és elküldte a Népszavának, ez az írása a mi lapunkban nem jelent meg, de furcsa módon a Népszabadság leközölte. De úgy, hogy ugyanannyi terjedelmű bírálatot írt hozzá. Én írtam Illyés Gyulának, s próbáltam magyarázkodni, hogy nem tehetek erről. Kaptam tőle egy választ, ami nekem azóta is majdnem parancs: igyekezzél olyan magasan repülni, hogy ne érjen sárba a lábad! Ő ilyen könnyedén tudta túltenni magát a dolgokon,

Új Hevesi Napló

51