Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXX.
ahhoz, hogy kiérdemeljed azt a szép ajándékot. Ó! Hát mégis? Jaj, de örülünk édesapátokkal együtt, hogy ilyen aranyos, jó kisgyerekeink vannak! Ugyanilyen jószívű, tisztelettudó, szófogadók legyetek továbbra is! - ilyeneket mondott nekünk édesanyánk. Tehát a Jézuskához időben eljuttatott, a legszebb írásunkkal megírt levélben kértek adták az ajándékok egy részét, a másikat meg amit jó szüléink szántak nekünk. Ilyenkor kaptuk a komolyabb, drágább ruhadarabokat - meleg nadrágot, bakancsot, kötött, vastag zoknit. És a könyveket. Jogi végzettségű édesapám és tanítónő édesanyám bölcsen tudták azt, hogy mely könyvek azok, amik életkorunknak a legmegfelelőbbek, amit szívesen is olvasunk, ugyanakkor örökérvényű szépet és jót is tanulhatunk belőlük. A karácsonyfa alatt ezért rendszeresen találtunk Fekete István által írt könyveket. Az első oldalon gyöngybetűs beírásokkal - melyhez kétség sem férhetett, hogy ki írhatta. „Fricinek karácsonyra a Jézuskától” vagy ,JLajcsinak szeretettel a Jézuskától karácsonyra” - ilyenek vagy ehhez hasonlók. Szaporodtak és rendben sorakoztak az elhúzhatós üvegű könyvszekrényünkben a szebbnél-szebb Fekete István-könyvek. Az Őszi vásár, a Ballagó idő, a Kele, a Lutra, a Bogáncs, a Tüskevár. A falun nevelkedő, egész nyáron mezítláb szaladozó, mezőt járó, a természet minden titka után érdeklődő gyerek lelkivilágának telitalálat volt a Tüskevár. Évekig olvastam, sokszor egymásután, és nem untam meg soha. Azután a tizenkettedik karácsony szomorú lett. Az orosz és a francia fogság szörnyűségei, majd az istenhitért való „B-listára” kerülés, az egzisztenciális hányattatások, mellőzések és zaklatások egész sora megtette a hatását. Édesapám szívrohamban hirtelen meghalt. Elcsendesedett a gondtalan gyermeki kacaj, az örömkönnyeket a keserves sírás keserű könnyei váltották fel. Ám megmaradt nyugodtnak a lassacskán drága emlékké nemesedett atyai, szép mondatok a természetről, megmaradt az az imádat az erdő-mező iránt, amelyet édesapámtól örököltem, s megmaradtak a szép Fekete István-könyvek, amit édesapám is oly szívesen olvasott. Ezek közül is a legjobban szeretett Tüskevár. A párás hajnali tisztásokon, réteken és most is ott látom az öreg Matula bácsit ballagni, a puskát felismerő, huncut szarkáról most is a berek jut az eszembe, s ha duplacsövű IZS-emmel járom a határt, a Csikasz őrizte nádkunyhóban szögre akasztott öreg sörétesre gondolok. És rendkívüli öröm volt számomra, amikor néhány éve a Kis-Balaton nádrengetegét járva „ráismertem” azokra a tájakra, hangulatokra, melyeket tizenéves koromban „mutatott be” nekem Fekete István. Az a Fekete István, akinek most a Millennium évében emlékezünk meg születésének századik és halálának harmincadik évfordulójáról. Az ő Tüskevár című könyve volt az, ami egy életre meghatározta a természet iránti, egyre fokozódó vonzalmamat, amiből a természet végtelen szépségének tiszteletét először megéreztem, ami által megsejtettem valamit abból, hogy e hatalmas, szerkesztett rendben az ember csak apró, pici, kis vendég csupán. S e vendégség nem más, mint egy gyorsan tovalibbenő, szerény lehetőség. A Tüskevár első olvasásakor már túl voltam néhány eredményes horgászkalandon. Mezőkövesden két tó is volt, az egyik a Kavicsos, a másik az úgynevezett Honvédségi-tó. Mindkettőben voltak méretes szép pontyok is, de mint apró gyerek természetesen én Új Hevesi Napló 7
