Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - KÖZÉLET - Losonci Miklós: Emlékek kincsesháza IV.
Első tanítóm Vajdics Péter. Megszűnt szorongásom, rajongtam érte. Mindig dicsért, biztatott, nagy zöld pontot kaptam azért, mert fújtam az ábécét, mesevarázst árasztott ránk, megszűnt a félelem, a szorongás, mindannyian óriási önbizalommal rendelkeztünk. Mosolyát őrzöm. Soha nem vert senkit, pedig a pofon elterjedt fenyítés volt akkortájt, s a mezítlábasokat ugyanúgy szerette, tisztelte, mint a jegyző fiát. Utoljára katonaruhában láttam — főhadnagyként harcolt a Kárpátokban -, ahogy öntudattal hangoztatta: A hazáért. Soha többé nem láttam, odaveszett a háborúban. Tihanyi Károly a Fáy András gimnáziumban szerettette meg velem egy életre az irodalmat. A tananyag a XIX. század magyar költészete volt, de egy évig ő csak Vörösmarty^al foglalkozott olyan átérzéssel, hogy Ady nagyságát már mi magunk fedeztük föl. Igaza volt. Egy költő — mindenki. Ő az irodalom értőivé, érzőivé nevelt minket - történetesen Vörösmartyval, de azóta őrzöm Csokonai, Babits ízét is. Ő egyetemi szinten beszélgetett velünk, nem „középiskolás fokon”. Soha többé nem kerekedett ilyen professzorom, mint ő. Amellett ember volt, mindenben segítő. Orosz hadifogságból érkezett vissza, hosszú ideig katonaruhában tanított, mindössze ez volt a ruházata 1947-ben. Még egy meghatározó egyéniség adódott életemben. O már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen: Füst Milán. Fakultatív előadásait szombat este tartotta népes hallgatóságnak. A két óra percnek tűnt. Mindenről és mindenkiről beszélt szabad képzettársítással, Babitsról, Adyról, Brueghelről, Goethéről, Karinthy Frigyesről, Kosztolányi Dezsőről, de főleg Shakespeare-ről és Tolsztojról. Felejthetetlen függetlenséggel, túlzásai is pallérozták ízlésünket, Thomas Mannra csak rosszat mondott, de úgy mondta, olyan elfogultsággal, rögtön megtudtuk: Nagy író. De szerettem Rózsa bácsit, a sarki fűszerest! Nagyon kedves, jóságos ember volt, ahogy a csengettyűs boltajtón beléptem, máris cammogott kuckójából, s adta filléreimből a medvecukrot és a vérvörös narancsot. Felesége még nála is öregebb volt, még nehezebb járású. 1944-ben elhurcolták mindkettejüket, többé soha nem láttam őket, ifjúságom cukrot osztó hétköznapi szentjeit. Gyermekkoromban két tűz lángjai is follobbantak. Az alsófaluban égett le két ház, amikorra odaértem, már pernye és hamu lepte el a térséget, a drámában derűt váltott ki, hogy a harmadik nádfedeles ház tetején paraszt ült minden eshetőségre készen egy szőlőpermetezővel, mintha tűzvészt állithatott volna meg e gyermeteg eszközzel. A másik tűz ropogott, robaj lőtt az égő istállóból lánggal a hátán nyerítve rohant a szabadba kétségbeesetten egy ló. Pokrócokkal oltották, de nem segíthettek rajta. Kimúlt. Nekem azóta Salvador Dali Az égő zsiráf c. festménye emlékezetes. Valahonnan régtől ismerős. Az a szürke lovacska az előde. Egy remekműnek az élet. Nagy, meghatározó élményem lett a cserkészet. Hol vannak azok a régi társak, Kopasz, Motyi, Dada, Szöcsök, Pénzes Kálmus és Tornai Jóska! Kopasz eltűnt az idő rengetegében, Motyi már a felhőkön túl jár, és Tornai író lett. író, aki sürgősen feledte egykori barátait, pedig ő se több, se különb Mihály Marcinál, az öregcserkésznél, aki a köztársaság kikiáltásának napján Szent Istvánra emlékezett. Romantikával bélelt, gyönyörű, varázslatos volt cserkész-ifjúságunk, mert a 131-es Tömöri Pál cserkészcsapat vezetői Gubányi István halála után — a fronton esett el - csupa tizenévesekből állt. Távolról figyelte munkánk Hangay Rupert esperes-plébános úgy, hogy nem ellenőrzött, magunkra hagyott. Otthonunkban a Tigris őrs, Sas őrs, Hód őrs változatosan, leleménnyel rendezte sarkait, a szombati foglalkozásokon készültünk a próbákra, morzéztunk, népdalokat énekeltünk, tanultunk, tudtunk vagy kétszázat, játszottunk nemzetest, adj király katonát, tábortüzet gyújtottunk a Duna-parton a katolikus templom alatt. Baden Powell tanainak emberségét ötvöztük vallásunk gyakorlásával, élő kereszténységgel. A napi jótett növelte 68 X. évfolyam 11. szám — 2000. november
