Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Cs. Varga István: Fotóművész-látó ember
fel a Templom-hegyre. A Templom maradványaihoz, a Panaszfalhoz imádkozni és emlékezni zarándokolnak ma is a hívők. A görögség az irodalomban, tudományban, valamint az építészetben, különösen a templomépítészetben alkotott maradandót. A görög templom - a kereszténytől eltérően - nem annyira a hívek gyülekezőhelye, hanem elsősorban a vallásos istentisztelet középpontjában álló istenség szobrának őrzőhelye volt, amely előtt gyülekeztek a hívők a közös áldozat bemutatására. A kereszténység alapvetően újat hozott a templom értelmezésében. Erről tanúskodik az Újszövetség, Jézus és az apostolok számos ide vonatkozó gondolata, a „Tu es Petrus”-tól kezdve, a „Ha hozzá, az eleven kőhöz járultok (...) eleven kövek módjára ti is lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be”. (1 Pét 2,4-7.) Szent Pál így kérdezi a korinthusiakat: „Nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” Krisztus a szegletkő, a hívők a testükkel rá épülő kövek, amelyek együttesen alkotják a nem fizikai, hanem lelki templomot. A bizánci, majd pravoszláv ortodoxia a templomról is „ikonikusan” gondolkodik. Nemcsak a hívők gyülekezetének színhelyét, hanem „ikon-képet” is lát benne. A templom „ikon-arcúságát” jellemzi, hogy a kozmosz, a világegyetem „ikon-képét” testesíti meg. Az oltár a láthatatlan világot, a templom többi része a láthatót szimbolizálja. Ha a templomot az Istenember, Krisztus ikon-képének tekintjük, akkor az oltár „ikonikusan” jelképezi Krisztus isteni természetét. A többi része pedig az emberit. Ha a templomot az ember „ikon-képeként” értelmezzük, akkor az oltár az ember lelkének „ikon-képe”, a többi rész pedig a testét szimbolizálja. A lelki összetartozás érződik a hívők közösségében - az ókeresztény domus-ecclesiae-től (lakóház-templom), a szíriai Dura Europosztól napjainkig - a liturgiában, a közös imában, éneklésben, a dal élő ritmusában, élményében. Az Igéből épített templom építője maga az Isten, az emberek csupán az ő eszközei. Ezért az istenháza: szentegyház, a lélek otthona, menedék, az újulás reménye, a hit, tisztaság, életvágy jelképe. A rómaiaktól örökölt templom a szentmise áldozatának színhelye, „Isten háza és az ég kapuja”. Elmúlt korok megtestesítőjeként hol magasba törő spiritualitást, hol az emberközpontúságot, hol pedig a mennyország illúzióját közvetíti - számos korban csodálatos kifejezőerővel, a mennyei Jeruzsálem földi másához illően, nemritkán pedig semmitmondóan. A templomban a szent dráma színterének lelki-szellemi központja az oltár. Itt ünnepel, imádkozik a hívőközösség, kifejezve Isten népének egységét, testvériségét, az ég felé zarándoklás földi célját. Szent hely a templom, mert benne történik a liturgia, benne őrzik az Eucharisztiát. Szakrális jelvoltát külső és belső ismérvek érzékeltetik: arányaival, architektúrái szépségével is jelzi rendeltetését. Az építészeti és művészeti szépség csodálatra, bensőséges meditációra, mélységes áhítatra indítja a külső, profán térből érkező, spiritualitást kereső embert akkor is, ha a szakrális térbe csupán „magánimádságra” érkezik. A liturgikus tér a communio, az adoráció, az Úr és népe közti párbeszéd színtere. A templom, az egyházmüvészet célja, hogy segítse az emberiség családját felemelkedni az igazság, jóság és szépség magaslataira, és hogy az Isten bölcsessége a hívő közösséget megvilágítsa. „A templom Isten háza, akár maga a mindenség. Minden formailag sikerült 76 X. évfolyam 10.szám — 2000. október
