Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Gérecz Attila: Örök arcunk
Q^érectc Cá&ttí/a 1,956)' mártírja ©mJo awcun/c Ha zárkám festeni kéne, a kép zord lenne. A táj, faláról mint sötét keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld lángjaival fürtös főt hajt föléd. Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld, mint végtelennek véges küszöbét... S a középen, keresztbetett lábakkal Kamii ül, mint szokott, szemben a nappal. Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett az Isten lágy anyagból - gondolom -, s most a fájdalommal lesz az enyészet drágább, a végtelennel oly rokon arcon, mint évszázados repedések ifjú-mosolyú Buddha szobrokon. Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer. Ha élni kell, ily halálos az ember! Ha élni kell, s az ember még halálos angyalarcával egyszer visszaint. Művészetünk, az egyetemi város- amit fölépítünk -, a gyáraink, s vén földünk vert, ráncos arca, hová rozsszíjak hegén gyümölcsös árnya int- lesz örök arcunk, s pár sosemhallott dal. Más mi lehet itt még a magyarokkal? Oly meztelenek és szánalmat keltők. Takarnók őket, meg ne fagyjanak. Zúzos lelkem óvná, mint téli szellők belehelik a gyönge gallyakat. Ha tél jönne és férgesét leszelnők, talán, ha fáj is - nem maradna mag. Szikrázzon hát lelkűnkkel zúzmarásan, csak századok szívébe fagyva lássam! Sötétedik. Az alkony már szemünkre gyújtogatja vöröslő mécseit. A felhő, mintha hegykereszten függne (ember nincs is, csak szenvedése itt), 4 X. évfolyam 10.szám — 2000. október
