Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Az első nap meglepetései
szemetes zsákba dobták. Állandóan ettek és üvegből is ittak is rá. A közönség élvezte a vidám majomegyüttest és dobálta a rúpiákat a földre helyezett lábasba. Az edénybe hulló fémpénz csörrenése egyben felhívta a még nem fizető figyelmét az adakozásra. A férfi lapockáját ekkor megkopogtatta valaki és egy vékonyka kísérő hang is hallatszott:- Miszter, miszter! Mani, mani, maniiii...! Az egymásba kapaszkodó házaspár hirtelen fordult hátra, elsápadtak és földbe gyökerezett a lábuk. Két zsákba bújt alacsony alak állt a hátuk mögött, kinyújtva a zsák kivágott résén vékony, sovány kezüket, nyitott tenyerüket. Fejüket is a zsák fedte, csak két szemük elé vágtak egy-egy nyílást, melyek sötéten-üresen nézték a szembenállókat. A zsákemberek csak néhány másodpercig álltak és látva az okozott döbbenetét, villámgyorsan eltűntek a tömegben, nem várva az európai emberpár felocsúdására és reagálására. A férj eszmélt először:- Leprások voltak. Olvastam róluk. Nem akarják láttatni a kór szörnyű rombolását az arcukon és testükön. Azért viselik a zsákot. Érdekes, hogy szabadon közlekedhetnek ebben a tömegben, ahol a testi érintkezés szinte elkerülhetetlen. Haladtak tovább. Lenyűgözte őket egy rézműves csodálatos munkája. Egyszerű eszközeivel, kalapáccsal, kis üllővel, néhány alakító szerszámmal varázsolt a réztányérra, minden előrajzolás nélkül, hindu mintákat, isteneket és istennőket. A fiatal művésznek nagy közönségsikere volt és vevők is akadtak a tálakra. A magyarok is vásároltak egy réztányért, alkudva pár rúpiát az eredeti árból, ahogy azt itt illik. Az ősi Delhi városnegyedei utólag kideríthetetlen konstrukciós elvek alapján épültek, Az eredeti épületekre, mellé, fölé toldalékoltak helyiségeket, bódékat, kalyibákat mindenféle fellelhető anyagból, fából, bádogból, hullámlemezből. így a kis keresztutcák is átláthatatlan sötét sikátorokká szűkültek, ahol középen vizek vagy szennyvizek folydogáltak valahova. A város élete az utcákon és tereken zajlott. Itt működtek a borbélyok, a szabók, az ötvösök, a rézművesek, a tyúkszem- és körömvágók, a foghúzók, a bádogosok és a márvány-intarzia-készítők. És ügyfelek, vevők mindenütt voltak. A szemlélődök már megelégelték a sodródást a tömeggel, amikor egy „riksaállomás”-hoz érkeztek. 30-40 bicikiis-triciklis riksa várakozott itt utasokra. Amikor az egyikhez a már fáradt pár odalépett, az már törölte is fényesre a két személynek meglehetősen kényelmetlen ülést. Bemondták az úticélt, a Hotel Imperiált. A kistermetű, inasan-izmos riksás bólintott, ismeri a hotelt. Hangosan kiabálva kezdte a pedálozást, többször is megállva az emberforgatagban. Végül kijutott egy útra, ahol hasonló járművek, számtalan biciklis és bódés motoros közlekedett. Itt már jobban haladt, míg egy vasúti felüljáróhoz nem érkezett. Lendülettel, erőteljesen pedálozva próbálta a lejtőt legyőzni, de a két személy terhe nehéz lehetett neki, mert a felhajtó felénél verejtékezve megállt és lelépett a nyeregből. A kormányt megragadva, teljes erővel nekifeszülve tolta felfelé a riksát. A férj leszállt az ülésből és segített tolni. Ekkor a riksás villámló szemekkel tiltakozott és csaknem durván parancsolta vissza ülésébe a könnyíteni akaró utasát. Egyedül akarta felvonszolni a túlterhelt riksát a felüljáró tetejére. A megfegyelmezett európaiak hallgatagon figyelték a szenvedő kis embert, aki a vállalt feladatát sikerrel teljesítette. A tetőről lefelé már vígan gurult a szerkezet, a fékezgető riksa önbizalma is helyreállt. Alig tízperces szükutcás kanyargás után a riksa egy vas-tartószerkezetes árkád alá érkezett és egy széles bejárat előtt megállt. A legény leugrott és segített leszállni a hölgynek, az ajtó feletti feliratra mutatva: itt a Hotel Imperiál. Valóban, az elkoszolódott táblán ez a név volt olvasható. 70 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
