Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Hubai Gruber Miklós fordítása
A beteg szempillái most újra lecsukódnak. Talán emlékeivel harcol ez a lány: az emlékeivel meg a gyásszal... Szomorú, szürke világ tükröződött a szemeiben, amikor ismét felnyitotta őket.- És ő?- Kicsoda?- Feró.- Nem tudom, kiről beszél. Volt itt ugyan egy magas, vöröshajú fiú, a bal arcán pici sebhely. Kétszer dobtam már ki, hát legalább ezt a csokrot hagyta itt. Most meg... kinn járkál... a kórház előtt. Fura hangot hallottak, az ápolónőt fojtogatta valami. Talán köhögés. A beteg a rózsákat nézte.- Nem, ez nem lehet igaz... Aztán meg:- Igen... Lángoló óceánná lett most szemeiben a szürke világ, s ebből a lángoló óceánból apró patakocskák kezdtek csörgedezni: az öröm apró patakocskái. Bővizűek... könnyek...- Hát mégis szeret...- Ki? Az a kócos fiú? Láttam én azt rajta rögtön. És milyen csökönyös... És tolakodó, mint egy...- A kislány csak mosolygott:- Mindig ilyen volt, mikor nagyon... szeretett. És továbbra is csak mosolygott. Úgy is merült vissza az álmai közé. Mosollyal az arcán. Az orvos visszatette a széket. Az ajtó felé indult.- Mikor ébred fel? — kérdezte a nővér, s úgy nézett a doktorra, mint valami földöntúli csodára.- Nem ébred fel. Traumatizált miocard... Még egyszer visszanézett az ágyra. Erőtlenül bólintott, mintha mondani akart volna még valamit, végül semmit sem szólt. Kiment a szobából, s halkan becsukta maga mögött az ajtót... Hubai Gruber Miklós fordítása 32 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
