Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 7. szám - VERS, PRÓZA - Lelkes Miklós: A forrás éneke. Csokonai

WiyjyÍy

Y'Y/YYY

Tájak emelték szépség-angyalszárnnyal, üres zsebed meg húzott földre le.

Menny és Pokol így rángatott: az élet. Fény és sötét furcsa egyvelege.

Verseid lelkét mutatni akartad másoknak is: hazában a hazát, hát megbántottak, megaláztak, s újra kigúnyolták Égboltod csillagát.

Konok Debrecen ott várt, vaskalapban. Pozsonyban sértett a főúri gőg és szűk diétán tartott a diéta.

Egyre nyelted az éhkoppos időt,

s jött, szerelemmel, városod: Komárom, majd Csurgón lettél helyettes tanár. Szemedbe néztek a somogyi tájak, s látták: a lelked fáj, mennyire fáj!

S mi változott? A Vers ma is magányos, akár a múltban, s a Költő is az.

Gőg és lenézés csupán köntöst váltott.

A szegényekből felsír a panasz.

Lillád ma is elszállna, mint Reményed. Hány Lilla van most, aki versre vár? Szíválmaikban józan bankbetétek és dagadtbukszás nóta-giccskirály.

Mi látjuk csak, kóborló lantosokként, hogy felettünk kérdően áll a Nap, s törtet hangos, teltzsebü „oskolázott”, erkölcsében mind „oskolátlanabb”?

A költő most is szegény és magányos, bármily magasra küldi csillagát és vers-szívében hiába mutatja nagy-nagy kincsét: az igazi hazát.