Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - KÖZÉLET - Domokos Sándor: Edit Stein, a zsidó-keresztény megbékélés szentje
egy belső küzdelmet jelent a külső, anyagi javakat becsülő ember és a belső erkölcsi értékeket kereső ember között. Ez a belső küzdelem az erkölcsi ember önmagával vívott örök párbaja. Példa erre a zsidósággal szembeni magatartásunk. Újhelyben a zsidók arányszáma nagyobb volt az átlagos magyar városokénál. Apám, mint újhelyi rendőrkapitány sokszor került kényes helyzetbe. Mikor Endre László szélsőjobboldali gárdája tudatta Zemplén megye főispánjával, hogy Újhelybe készülnek „szórakozni” a gettóba, a főispán hívatta apámat és „jóindulatúlag tanácsolta”, hogy ne küldjön rendőrjárőröket aznap a gettóba. „Esetleg összetűzésre kerülhet sor, ami a kormánynak igen kényelmetlen lenne” — közölte a főispán. Apám erre írásban kérte a főispán utasítását, mert ha nem, „akkor a rendőreim a gettóban is megvédik a magyar állampolgárok jogait.” Ez 1938-ban történt, amikor már az ilyen magatartás az állásába kerülhetett volna. A piarista gimnázium légkörében sem volt semmiféle faji megkülönböztetés. Edit Steinnek a saját családjának, különösen anyjának ellenzésével kellett megküzdenie. Az ő küzdelme és áldozatvállalása összehasonlíthatatlanul nagyobb a mienknél. Érthetetlen tehát, hogy a zsidóság, ahelyett, hogy büszke lenne Edit Stein emberfeletti szentségére, ellenzi és nem ismeri el szentté avatását. De sajnos mi magyarok pont az ellenkező, de éppen olyan helytelen ítéletre vagyunk hajlamosak. Mi csak azt a zsidót szeretjük magunkénak vallani, aki valamilyen formában dicsőséget hoz ránk. Akkor magyar zsidó az illető. Ha nem, akkor csak egy zsidó, sőt idegen. A zsidóság, ha vallásként értelmezi a zsidó mivoltot, akkor nem ítélhet el senkit a hite megváltoztatásáért, hiszen sokan térnek át zsidó hitre is. Bárki, aki olyan életszentséget képes megvalósítani a halál árnyékában, mint Edit Stein, méltó bármelyik vallás tiszteletére. Ha nem, akkor akaratlanul is fajként különíti el magát a zsidóság, nemcsak a magyarságtól, de Izrael kivételével minden néptől, amelynek közösségében diaszpórában él. Nehéz általánosítani a magyarság magatartását a zsidóság közösségével szemben. Mikor üldözték őket, a nemzet többsége szánalommal követte útjukat. De akkor az egész nemzet a háború állandó borzalmában élt, ami kimerítette az együttérzés erényét. Annyi vér és halál láttán nem maradt együttérzése mások szenvedése iránt. A háború után a visszatérő zsidóság — valószínűleg helytelen ítéletből ugyan — de nagy százalékban a kommunizmus szolgálatába szegődött és sok esetben hatalmát bosszúra használta, akkor a magyarok érzése a zsidóság ellen fordult. Nem volt meg egyik félben sem az erkölcsi erő, hogy felismerjék egymásban a paranoid hisztéria megnyilvánulását. Ez a beteges félelem a fasizmustól vakított el sok zsidót, akik érzéketlenül szemet hunytak a kommunizmus magyart irtó kegyetlenségei fölött. Ma is tapasztalható az a beteges magatartás részükről, mely az ellenük irányuló jogos kritikát nácizmusnak, fasizmusnak, fajgyűlöletnek bélyegzi, és ezzel a szólás szabadságát elfojtja. Ezzel egy elfojtott, de annál veszélyesebb ellenérzést kelt magával a zsidósággal szemben. Érthetetlen, hogy ennek az értelmes, okos és kétségtelenül tehetséges népnek a vezetősége nem tanúsit több megértést más népek paranoid félelmével szemben. Érthetetlen, hogy nem látják, hogy saját maguk ellen tüzelik annak a társadalomnak jóindulatú és megértő rétegét is, melynek keretén belül mint kisebbség élnek. Okos magatartás ez? A zsidóság paranoid félelme teljesen megérthető, de pont ezért várható lenne, hogy a zsidóság is megértést tanúsítson más népek paranoid félelmével szemben. Sokakat felháborít, mennyire érzéketlenek azon népek sérelmei iránt, akik szintén üldözést szenvedtek. Mert a szovjet elnyomás fél évszázadát átélt népeknek éppen annyi okuk van a hisztérikus félelemre a fel-felbukkanó kommunizmussal szemben, mint a zsidóságnak a fasizmussal szemben. De ezen a területen sincs egyforma mérték. Legyen bármilyen véreskezű a kommunista diktátor, mint például a keletnémet Honecker, Új Hevesi Napló 55
