Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: Az „Istvánok”
^aló cHála „ G%/wfou>/c Három jeles név alkotja az Új Hevesi Napló szerkesztőbizottságát, három István: Bitskey, Cs. Varga, Lőkös - erre mondja a pesti flasztergyerek, hogy azért ez nem piskóta, főleg annak nem, akinek van (volt) szerencséje ismerni őket. Egykoron, a 70-es években mindhárman az egri főiskola Irodalomtörténeti Tanszékén oktattak (és neveltek, igen, indirekten is), képzeljük el a három ifjú professzort (Lőkös doktor a legidősebb, de akkor még - s azóta is — ifjú, s egyáltalán örökifjú), az Aranycsapatot, akik később így-úgy mindnyájan Debrecenbe kerültek a KLTE-re (Cs. Varga még tovább, az ELTE-re), együtt: ötszáz körüli IQ, tucatnyi nyelv, túlzott szerénység (Istenem, van nekik mire!) PhD, kandidatúra, akadémiai tagság, s ki tudja, hány könyv, tanulmány, esszé. Sorban: Bitskey (Aladár bácsi úszni tanított, olimpiai érmek már a fölmenőknél is) Egerben, Debrecenben is oktatta e sorok szerzőjét (aki lehet, hogy csak elébe járult), olyan nyelven válaszolt, ahogyan szóltak hozzá, „városvezetett” Egerben (is) olaszul, franciául, oroszul (a nyelv teljesen tetszőleges és másodlagos szempont volt) — jóvágású, barna ifjú Mezzofanti (nemrég a Duna TV-ben szaktanácsolt, ősz, de ugyanolyan jóképű férfi), számos könyv szerzője, Pázmány-szakértő, barokk-szakértő, egyáltalán: szakértő. Cs. Varga: vele teljesen elfogult az ember, mindenhol ott van, rétor, egészen kitűnő szépíró (most Kulcsár Szabó Ernőt ne említsük, vagy egyáltalán ne is említsükV amellett, hogy Németh László, Jeszenyin, Kalász-kutató, az ars sacra első osztályú ismerője, szerkesztő, pártfogó, segítőkész barát (koponya - mondta róla egy bájos kolléganő), dilettáns-mentő - mint egykoron Pilinszky, ő sem mer igazán megbírálni senkit -, külsőre is a középkorú Németh Lászlót mintázza, s tudásban, emberségben is a példaképre hajaz. Lőkös — emlékkép: ’76-ban egy nemzetközi Balassi-konferencián Tolnai Gáborral és Amadeo di Francescóval, a nápolyi reneszánsz-kutatóval beszélget, miközben a csinos lányokat szemlézi (pásztázza) a Lyceum folyosóján, aztán hirtelen átvált valamilyen receptre, most már főzőtanfolyam van, a Klaniczay-tanítvány olasz Amadeónak is felcsillan a szeme, a sokat tapasztalt Tolnai is megélénkül, hiába a vesepecsenye fontosabb még az irodalomnál is. Az Istvánok. Büszke lehet e város, s e folyóirat, hogy három ilyen név díszeleg az impresszumán. Ők aztán nem énekelték, hogy „a párttal, a néppel egy az utunk”, nem emlékszem rá, hogy valamelyikük is Rákosi vagy Kádár-hívő lett volna, a pártkatonaság nagyon-nagyon messze állt tőlük, s ennek ellenére sem bírtak velük, mindhárman kifutották a formájukat. Lőkös az egykori Nobel-díj jelölt, Krleza barátja, a horvát irodalom legjobb hazai ismerője, Cs. Varga Németh László, Nagy László _ és ki tudja ki - baráti körének tagja, Bitskey a régi magyar irodalom egyik legfőbb hazai szaktekintélye, s mindhárman csak fél lábbal Egerben, azért ez is elárul valamit, ezzel ne dicsekedjünk. Ami közös mindhármukban: az intellektus, amely sugárzik belőlük. „Voilá le hőmmé’ - ahogyan Napóleon mondta Goethére, csak itt többes számban. Nem túlzás, ha az ember rajongással beszél három volt tanáráról, mert ők megérdemlik, s valószínűleg nemcsak e sorok írója szerint. Ezek tények. Mai korunk nem kedvez az európai léptékű embereknek, s főleg nem szokás őket dicsérni. Itt most megtettük. A hevesi megyeszékhely nem bővelkedik Új Hevesi Napló 43
