Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Farkas András: A sellő, A búcsúzó filozófus beszéde

íyiuhnó ?liií>rttő

QM) Ae//öRuházata szörnyen tépett,

Haja a habokban fürdik s tincseivel Átfogja e bús vidéket.

Széles homlok ég felé ível.

Épp most egy férfihez simul,

Nem kísérti előbbi komoly szerelme, Arra vágyik, azért pirul,

Hogy léha teste a férfit érdekelje.

Míg mellette futnak a tajtékok, keblét A szeleknek kitárja s mintha ölelnék, Elnyúlik lustán e démon.

... Majd egy sziklaomladékon,

Ha egy nyári éjjel meglepem, Rongyruháját letépdesem...

C'y^> AtícátíxÁß/oKößiA

Itt állok előtted: helyzetem A dűlő fa hatalmas halála - Eszmények tanyája volt fejem. Ezer kis szó megy át a halálba.

Nem sirat senki. Árva, szegény Lelkemen felsír ezernyi bűnöm. Magamat magam temetem én - A bánatot csak bánattal űzöm.

Te akartad így, hogy elmenjek, Magamon hordva bút és csendet És egy rozzant igát, a feledést.

Ne hidd, hogy végleg elpusztulok, Derű van bennem, mosoly, nyugodt, Mely táplál és el soha nem enyész.

22

X. évfolyam 8. szám - 2000. augusztus