Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Lermontov, Utazó
könnyeimet. Szó nélkül tűrtem, ahogy gyűrte, marcangolta lihegő erőlködés közepette a húsomat. Vérem piroslott a körme alatt. Barom mészáros! Neki kéne mennem, kikaparni a szemét, lerúgni a veséjét, gondoltam, de csak ültem némán a széken, mintha odaszegeztek volna. Védtelenségemmel védekeztem ellene, emberére talált bennem. Mindvégig mögöttem állt, nem nézhettem a szemébe, nem kérhettem számon tőle Lermontovot. Váratlanul, némán, csaknem szomorúan bocsátott el. Előzékenyen kinyitotta előttem, majd ugyanolyan gondosan, halkan becsukta mögöttem az ajtót. Azt hiszem, abban a pillanatban mindketten szégyelltük magunkat, szerettük volna, ha nem történik meg velünk ez az egész, ami már-már tőlünk függetlenül mégiscsak megtörtént. Fáradtan vánszorogtam vissza a szobába, mi van veled, kérdezték a többiek, de én nem mondtam semmit. Kiskováccsal többé nem találkoztam, szeptemberben másik iskolába ment tanítani. a tenger a napot elnyelte már Ostia akár a kagyló amit a lomhán megvonagló hullám vetett ki a fövenyre hever a kékes esti fényben ki tudja már rég volt vagy nemrég s hogyan volt oly korrupt az emlék csak képzelem vagy meg is éltem mohó elmém zavaros árja mit elnyelt egyszer most kihányja a gondolat akár a moszat szárad fakul tovább a napon még látszik a fövenyen a nyom belőlem egy darab ottmaradt 20 X. évfolyam 8. szám - 2000. augusztus
