Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: J’accuse
Mumwski Magdolna ^aecu&e Vádolom a hazugokat és a közönyösöket, akik nem értették és nem fogadták el több mint kilenc évtizeden át a város legszelídebb költőjének létezését, sőt egyetlen szavát sem. Vádolom őket, mert mindig, minden korban, jóban és rosszban kiforgatták azokat, és méltatlan vádakkal illették őt, aki mindnyájunkról csak szépet és jót mondott. Vádolom őket, mert kifosztották és eladták azt az embert,_ aki nekik naponta elhozta ajándékait: kedves hangzású szavait, szépen rímelő sorait, hol verssé, hol regénnyé ötvözve őket. Csak állt, tenyerében tartva, mint csillogó esőcseppeket, mint lehullott virágszirmokat, mint erdők fűszeres illatában fürdetett füveket, szavait, és csak nézett ránk, túlvilági mosollyal az arcán, és sohasem vádolt. Egyikünket sem. Ezért vádolom én helyette őket, akik válaszként megütötték. Börtönbe zárták, kizárták az élet neki kijáró helyéből, megfosztották rangjától, majd megőszülve és megfáradtán magára hagyták. Elagyták, hogy üldögéljen, valamire várva, vagy talán senkire és semmire sem várva, élő mementóként, akinek élete néma vád lehetett volna, mégsem volt az soha. Hagyták, hogy szegénységben éljen, öregen és nélkülözve, mint ahogyan mindig, minden koron is szegénységbe és nélkülözésbe taszították azokat, akik rangot adtak Egernek. Balassiból csak a nagytermészetü férfira emlékeztek, Gárdonyinak mogorvaságára. Bródynak, Vitkovicsnak a fővárosban rangja volt, itt lezsidózták, lerácozták őket, és sohasem fogadta be őket az a gőgös kör, mely mindig idegenkedve nézte a máshonnan érkezettet, az idegen-szagút. Dayka Gábort kicsapták az iskolából és elüldözték a városból. Mint ahogyan elüldözték innen és beperelték Farkas Andrást, akinek minden lélegzetvétele Egerről szólt. Vádolom a mindenkori jelenkort ezért, kárhoztatom minden rossz cselekedetéért, minden érteden megnyilvánulásáért, és önvizsgálatra szólítom azt a jelenkort, mely még megválthatja magát ugyanezektől a bűnöktől. Vádolom az óvatosan elhallgatókat, a semmilyenség árnyékába visszahúzódókat, akikből lehetett volna valaki, mégse lett. Mindig a halál az, mely felhívja a figyelmünket: mennyire fontos eleget tenni küldetésünknek. Nem mindenki születik művészi alkotásra, de a művész-pályán haladónak lehetnek segítőtársai is. Nekünk miért kell csak gáncsoskodókat, horgerantalokat, örök féltékenyeket, intrikusokat adnunk jeles kortársaink mellé? Hiszen ha segítenék pályáján, egy diadalmenet lehetne az élete. A kortársakat pedig az utókor megvetése helyett annak tisztelete övezhetné. Vádolom a szűklátókörüeket, akik ezt soha nem látták be, mindig csak a mának éltek, és soha egyetlen holnapot sem láthattak maguk előtt világosan. A temetés ideje a megbékélésé, a szeretettel búcsúztatásé kellene legyen, ehelyett nálunk ez leginkább a szemforgatásé. Akik életében közönyösen néztek rá, vagy még ennyi sem tellett tőlük, legfeljebb átnéztek rajta, azok mindig sietnek az elhaltak után küldeni sóhajaikat, jó mélyen elhallgatva, hogy ezek a megkönnyebbülés sóhajai: egy renitens személlyel kevesebb él a világban. Vádolom őket, és figyelmeztetem: amikor az Úr visszahívja egy kiválasztott gyermekét, hamarosan küld helyette másikat. De ezt nem azért teszi, hogy értelmetlenül kínozza őket, hanem hogy a süketen és vakon élőknek újabb lehetőséget nyújtson a javításra. Mert az Úr kegyes. Nem úgy, mint azok, akik sorra-rendre megkínozzák, megalázzák, vesszőfutásra ítélik Isten kiválasztott gyermekeit, a művészeket. Vádolom őket ezért, fennszóval vádolom. Végül vádolom magamat, mert hamarabb hangosabban nem szóltam Eger szelíd hangú költőjéért, akinek léte napsugárból és szellőből font lenge élet volt. J’accuse. Új Hevesi Napló 9
