Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - KÖZÉLET - Kaló Béla: Egyetlen köldökzsinóron
9(aló ‘Béla Egyetlen kő1t>ökismóro>i A közelmúltban közvélemény-kutató kérdezett rá néhány dologra szerény személyemmel kapcsolatban. Megpróbáltam kevéssé link válaszokat adni (az összstatisztikai mutatókat segítendő), csupán a „vallási attitűdömet” firtató kérdéseknél parancsoltam állj-t a munkáját lelkiismeretesen végző szondázónak. No, nem személyiségi jogaim mián, csupán olyas megfontolásból, ami számomra is újabb kérdéseket vet föl. Gyermek- és ifjúkoromban nem lehettem sem brahman, sem keresztény, de még eurocentrikus ateista sem, kimondottan a szovjetofil ideológia állhatott hozzám közel, mivel ezt sulykolták belém minden lehetséges fórumon. De ha már akkor szervezett vallást kellett volna választanom, nyilván a kereszténységet választottam volna, mert azt hellyel- közzel értette az ember (legalábbis úgy vélte). Ha másért nem, csupán azért, mert számomra a Biblia költészetet tartalmazó könyv volt, amelyet valamely okból kifolyólag hivatalosan nemigen lehetett használni. Én pedig szerettem olvasgatni a Szentírást, mivel eredeti hivatásán túl, mint szépirodalom is a legnagyobb műnek tekinthető. De hát valójában mi is vagyok? Teológiailag közelítve (szilárd hit, biztos ismeret, elkötelező érzelem és valódi hitgyakorlat ismérveit összekötve) gyakorlatilag nem lehetek vallásos. Ha a tudásszociológia felől nézem, miszerint „az egyén mindennapi életének az egyénen túlmutató értelmet adó, a társadalom rendjébe és a társadalom által hordozott tudati-értelmi rendszerbe való integrációja” szempontjából lennék vizsgálható, akkor nyilván vallásos vagyok, de ez a parttalan meghatározás ugyanolyan szélsőséges, mint az előbbi, vagyis aligha igaz. Vallásszociológiailag valószínűleg abba a csoportba tartozom, amelyeket a szóhasználat a maguk módján vallásos embereknek nevez. Nekem, mint csoporttagnak a jellemzőm tehát: hívő identitás, amely nem társul szigorúan egyházi normakövetéssel. Mert magaménak vallom az antik szemléletet is, olvasom az egyre divatosabbá váló ázsiai mélyértelműségek óriás enciklopédiáit Buddhától Lao-ce-ig, de én magam őseim Európája, s őseim Magyarországa is vagyok, egyetlen köldökzsinóron kapcsolódom a zsidó-keresztény kultúrkörhöz, nehezen is lehetne két köldököm. Konformitásra nem érzek hajlandóságot, s nem különösebben érdekelnek a vallásossághoz kapcsolódó értéksztereotípiák sem, magyarul nem vagyok képmutató. Ha tetszik: olyan vagyok, mint a körülöttem hömpölygő világ: többé-kevésbé keresztény és keresztényieden is egyszersmind - az előbbi, ha a klasszikus pogánysághoz, az utóbbi, ha az eredeti kereszténységhez mérjük (Vagy keresztyénséghez, mert itt felmerülhet az is, hogy az egyik ágon római katolikus, másik ágon református felmenőkkel rendelkezem, s akkor barokk legyek-é, vagy puritán?) Az évszázados szekularizációs folyamatok eredményeként mai világunk egyszerre szent és profán, alapjaiban világi, amelyen azért átszüremlik a keresztény hagyomány és rítus, minden pillanatában. S a világot mégsem sikerült a keresztény hitre téríteni, amely az Újszövetség alapvető tételét igazolhatja: Krisztus Országa nem e világról való. A jelent a nyereségvágy és a hatalom akarása jellemzi, e két örökös telhetetlenséget fakasztó erő, már csak azért is, mert a végső beteljesülésbe vetett eszkatológiai remény táplálja őket. Kérdezőm ezeket mind végighallgatta, s megjegyezte, hogy a válaszra egyetlen, szűkös rubrikája van, mit írjon ide. írja azt - mondtam -, hogy rendellenesen vallásos vagyok, az értelmét úgysem firtatja senki. Azt ugyanis, hogy a profán önállósulása a Új Hevesi Napló 63
