Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Ködöböcz Gábor: Arcképvázlat Kálnoky Lászlóról
állandó és töretlen. Az egri tematika folytonossága - mintegy a kvázi távolságtartás dacára is megőrzött hűség és ragaszkodás kinyilvánításaként — a Kálnoky-életmü egyik legvonzóbb sajátossága. A teljesség igénye nélkül, kötetről-kötetre haladva vegyük számba az Eger-élményt felvillantó verseket. Előrebocsátva, hogy az egyes darabokban megjelenő kisvárosi kép több, egymásnak ellentmondó mozaikból áll össze. íme a külön kismonográfia tárgyát képező és kisebbfajta antológiát kitevő lista: A színtér, Érsekkert, A leleplezők, Őszi strand (Az árnyak kertje 1932-1938); Kövérek a fürdőben, A gyógyulás hegyén, Az éjszaka cirkuszában (Lázas csillagon 1939-1956); Egy városhoz, A kegyelet oltárán, Pusztuló arc, Múlt, A kapu, Hérosztratosz (Lángok árnyékában 1957-1969); Az elsodortak, Visszatérés, Fojtogató emlék (Farsang utóján 1970-1975); Legélesebb emlékeim, A helyszín visszaállítása, Egy régi sörtalp paleográfiája, Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása, A nudisták bejövetele (Egy magánzó emlékirataiból 1976-1978); A „balga szüzek”, Lakatlan évszakok (Az üvegkalap 1980-1981); Adósság - A hetvenöt éves Apor Elemérnek (Bálnák a parton 1982); Rég elhagyott szobák (Egy mítosz születése 1982- 1983); A színtelenség fövenyén (Hőstettek az ülőkádban 1984-1985). A felsorolt müvek között nyilván túlsúlyban vannak azok a versek, amelyek csak motivikusan, utalásos módon vagy fragmentumszerüen kapcsolódnak a hajdanvolt gyermek- és ifjúkori kisvároshoz. Ugyanakkor több olyan opust is találunk, amelyek intenzíven és kizárólagosan az Eger-élményből épülnek föl. Leginkább az Érsekkert, az Egy városhoz, A kegyelet oltárán, Az elsodortak, A nudisták bejövetele, az Egy sörtalp paleográfiája, az Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása tartozik ebbe a sorba. Ez utóbbiból idézek egy viszonylag hosszabb, ám annál izgalmasabb szövegrészt: „... Mikor öt éves múltam, / oldalszámra tudtam idézni „Az egri csillagok”-ból, / és mivel különös véletlen folytán egy Mariska nevű kamaszlány, / akinek bátyja Gárdonyi Géza kertésze volt, / egyszer magával vitt, amikor testvérét meglátogatta, / én élve az alkalommal, a virágágyak között sétálgató / idős író elé pattantam, és saját könyvéből hosszan idéztem, / ő pedig példás türelmet tanúsítva, meghallgatott. / (...) Gárdonyi ezután bement a házba, s levelet írt anyámnak. / Azt tanácsolta, ne írasson be az elemi iskolába. / Nem tudom, mivel indokolta ezt, mert a levél, / sajnos, elkallódott. Mindenesetre, / ha anyám megfogadta volna a tanácsot, / nem tanulok meg írni, következésképp verseket sem írok. / Lehet, hogy csak nyert volna ezáltal a magyar irodalom, / de bízzuk a kérdés eldöntését az utókor itélőszékére”. Nos, a költő halálától számított másfél évtized már kellő távlatból és mondhatni disszonáns hangok nélkül adhat választ az által fölvetett kérdésre. Jóllehet Kálnoky László a tágabban értett irodalmi közvéleményben mind a mai napig nem kapja meg azt a figyelmet és megbecsülést, amit költészetének súlya és líratörténeti jelentősége alapján megérdemelne, de a nyolcvanas évek végétől egyre nagyobb érdeklődés és elismerés övezi életművét. Ebben a folyamatban Csűrös Miklós: Pokoljárás és bohóctréfa című tanulmányának van leginkább meghatározó és reveláló szerepe. Ez a munka is azt a meggyőződésünket erősíti, hogy Kálnoky László a sorozatos sorscsapásokat és önnön démonait legyőzve vált az újabb magyar líra klasszikusává. Az újrakezdések költőjeként - legfőképpen öregkori csodáival - emelkedett a kanonizált értékek sorába, s ebbéli minőségében tarthat számot sokak érdeklődésére. Olybá tűnik, hogy élete alkonyán ő maga is a tisztességgel végzett munka oltalmazó derűjével, hittel és bizakodással tekintett müveire. A metafizikai érzékenységben Rilkét és Hölderlint idéző Hangok szólítanak ciklus negyedik darabja a kreatúra-tudat sugárzó tisztaságával, artisztikus szépséggel s a mérlegkészítés igényével ragadja meg élet és költészet értelmét, a kozmikus rendbe való tartozás hasonlíthatatlan nyugalmát: „Talán csak az önmaga titkait kutatni vágyó / mindenségnek egyik kinyújtott csápja volt / az életem, vagy egy haldokló isten / lemondó legyintése. / De ha még emlékezni tudnék, / büszke volnék rá akkor is, / hogy egy enyésző pillanatra / visszazengtem a világ hangjait”. 56 X. évfolyam l.szám - 2000 január
